„Állj, ki vagy? – Csak én, b….meg!” A felütés meghatározó. Fiatalos, merész, provokatív Hamletet láthatunk, de így is illik. Fiatalok a rendezők – Bárnai Péter és Rácz Ancsi -, fiatalok a szereplők, fiatalok a nézők! Már a tér is izgalmas! Fák, bokrok, tükrök, virágos domboldal, árok, szalmakupac, és mindennek funkciója, plusz üzenete van. A tükör metafora elsősorban a „ki vagyok én” kérdéskört erősíti szinte minden jelenetben. Hamlet többször is szembenéz önmagával, vádol, keres, kérdez, de szembenézeti önmagával Ophéliát, az anyját, Laertést, Poloniust, sőt Claudiust is. Szép a jelenet, amikor Rosencrantz és Guildenstern képmutató hazugságai a tükör előtt lepleződnek le, mintha ők is éreznék, hogy nem tudnának többé tükörbe nézni, ha tovább hazudnak. És persze eszünkbe juthat a nagy shakespeare-i gondolat: a színház föladata, hogy tükröt tartson a természetnek, hogy felmutassa az erény önábrázatát, a gúnynak önnön képét! A jelenetekben, Hamlet monológjaiban – melyeket Varga Levente nagyon impulzívan, átgondoltan, jól értelmezve adott elő! – a párbeszédekben, pl . Hamlet és anyja lelki és testi viaskodásában, a képi és hangi világban – pl. az élet-halál csöndjébe durván bezörgő szerszámos talicskát toló sírásó félig szítt cigarettás bántó hétköznapisága, mind-mind az élet valóságának tükrözését szolgálja. Hamlet atyjának temetésén kitűnően működött az udvarhölgyek és a királyné mozgás-koreográfiája. Pontosan, jól kiválasztott pillanatokban lebbentek a „legyezők”, és a műanyag uszályokkal együtt kiválóan tükrözték az udvar képmutató, köpönyegforgató, talpnyaló viselkedését. Tükrözték az Ophéliát alakító lányok táncukkal énekükkel a lelki vívódást, a meghasonlott lélek szinte skizofrén viselkedését! A Claudiust alakító Németh Tamás kiválóan érzékeltette a bűnös lélek vívódását, kínlódását, a bűnt leplezni akaró, de elviselni képtelen ember hullámzó beszédmódját, mimikáját, fizikai fájdalmát. Shakespeare-nél a legnagyobb tragédiákban is ott van a bővérű humor, mert azt vallotta, hogy az élet is ilyen! Szerencsére az alkotók sem feledkeztek meg erről! Talán túl sok időt szántak a sírásó jelenetre, de Virágh Panna színes és komikus játékával elvarázsolta a nézőket! A végső párviadalban is felvillant a humor, a jól koreografált kardozás közben oldották a feszültséget a humoros betétek! Jó, hogy nem törekedtek „igazi” verekedés betanítására, nagyon érzékletesek voltak a pantomim-szerű, ügyességi mutatványok! A halál metaforája ütött! Szépen kitalált képben, gyöngéden vitte át az „utazókat” a hosszú fekete leples halál a túlvilágra! A záróképben kicsit túllépünk a halál mezsgyéjén, mert láthatjuk, hogy Hamlet és Ophelia kézenfogva, boldogan lépdel az örökkévalóság felé! Tetszik az üzenet: a szerelem az egyetlen, amely minden aljasságot, gonoszságot, ármánykodást túlél! Szépen összecseng Rómeó és Júlia történetével! Rajta, fel hát! Éljen a szerelem!
