Ugrás a tartalomra

A nézőkkel az erdő mélyén gyülekezünk. Magas fák, távolban egy út kanyarog a következő hegy felé. Arra nézek, onnan várom a játszókat… Megszólal a zene. Kellemes, bús-szomorú dúdolást egy gitár kísér. És ekkor váratlanul megmozdul az avar. Ahá, hiszen a szereplők be vannak ásva a földbe, csak a fejük látszik, de azt is füvek álcázzák. Békésen alvó manók, akiknek az arca bohócosra van festve. Nagy piros száj felfelé, a másikon lefelé, a harmadikon csókos formára festve. Ahogy erősödik a zene, a manók egymás után felébrednek, kibújnak a vackukból, és körbecsodálják a helyet. Most már azt is észreveszem, hogy három párról van szó, hiszen az arcfesték a pároknál ugyanaz. Három fiú és három lány! No, ez ideális csapat- gondolja bennem a rendező-énem. A történet nagyon egyszerű, szinte „kiszámítható”. A párok kapcsolatai variálódnak: szerelem, féltékenység, félreértés, sértődöttség, veszekedés, kibékülés. A mozgásszínház legegyszerűbb, legérthetőbb technikáit használják. Nagyon jó ez, hiszen nem érzünk erőlködést, nem látunk hibákat, minden könnyedén, gördülékenyen történik. A játékosok megtanulták a kontaktmozgás alapelemeit, kitűnően átmentek a vizsgán. s most már a technikához érzéseket, mondanivalót is tudnak tenni. Óriási teljesítmény ez egy öt napos tréning alatt! Nagyon sokat kellett hozzá dolgozni! De ez rajtuk nem látszik! Csak azt látom, hogy imádják ezt csinálni, hogy szeretik egymást, és nagyon szeretnének nekünk is adni ebből a sok-sok szeretetből! Különösen dicséretes, hogy akrobatikus elemeket is használnak: fantasztikus fáramászást, a cirkuszi mutatványokból ismert dobásokat, gúlákat, ugrásokat, elkapásokat bravúrosan megoldották! A viccesebb részeknél a cirkuszi bohócok kelléktárából válogattak elemeket, s így volt ok a nevetésre is! A legszebb azonban mégiscsak az volt, hogy érzéssel játszottak: a festett arc mögött mindig kivillantak a kedves vagy éppen gyűlölködő tekintetek, a bravúros mutatvány közben vagy végén mindig volt egy egymásra nézés, egy kézmozdulat, egy bánatos testtartás. Kitaláltak egy furcsa, olaszos lejtésű halandzsa nyelvet is, amelyen néha megszólalnak. Ez még inkább misztikussá, sejtelmessé teszi ezt a világot!A párok egymással, de a többiekkel is váltakozva mindig szoros kontaktusban voltak! A manóknak azonban tovább kell menniük. Miért? Mert menni kell és kész. De sok ilyen elválást megélünk az életben! Szép volt, jó volt, csodálatos volt, de ott kell hagyni, el kell tőle válni, akárhogyan is fáj… Ismét bekúszik a kezdeti bús-szomorú dallam, csak most fordítva: egyre halkuló erővel. A bohócok nehezen távolodnak, egymást is segítve erőt gyűjtenek az Úthoz, amely várja őket! Menni kell! De nagyon fáj! Már majdnem eltűnnek a völgyben, mikor az egyik visszaszalad, és a közönség között álló Sárosi Gáborhoz fut, és megöleli, majd a többiek után fut ő is. Mindenki érti ezt a kicsit „civil” gesztust: a színjátszós évektől elváló egyetemre készülő diák köszönte meg hálás szívvel azt a sok szépet, amit Gábortól és a színjátszó évektől kapott! Már csak a fejük búbját látjuk, elmentek hát. Vége. De nem, még látjuk, ahogy a másik hegyre felfutva vidáman beszélgetve haladnak tovább, és egy vidám gúlába állva, egy nagy „HEPP” kiáltással búcsúznak el tőlünk! Igen! Értjük! Bár nehéz elválni attól, amit szeretünk, de továbbhaladva az úton, erőt ad majd a magunkkal vitt emlék, hogy akár „hegyeket mozdítsunk ki” helyükből! Könnyezve nevetünk! Íme, Szent Lőrinc üzenete ismét: forró könnyeket hullatunk!

Kállai Máté volt a zenész. Nagyon kreatívan, szinte együttlélegezve segítette a játékot hol gitárral, hol szájharmonikával, hol egyéb hangszerrel, de mindvégig profikat megszégyenítő művészi alázattal!

Bár az előadás kicsit közeljárt a szentimentalizmus csapdájához, jól ismert közhelyekkel dolgozott, néhol – főleg a végén – majdnem érzelgőssé vált, mégis nagyon szeretnivaló, szívmelengető élményt nyújtott! Kell ez is NAGYON!

Készítők
Előadás Éve
Felvétel