Ugrás a tartalomra

A parádi völgyben sötét lett. Újabb előadás helyszínére vándoroltunk, és utunkat, mint a mesebeli vándorlegényét, csak a hold és a csillagok világították meg. Egy erdei játszótérre értünk, ahol a fajátékok természetesen átalakultak mesebeli helyszínekké, várrá, kovácsműhellyé, ördögtanyává, veszélyeket rejtő vándorúttá. „Urna-túrára” hívnak a rendezők, Drozdik Bianka és Kurucz Gábor. Ez a cím (Urna-túra) igen sokatmondó, kíváncsian várom a fejleményeket. A középen álló őrtoronyból (deszka-vár) fényekkel irányítják a nézők figyelmét az éppen aktuális játszóhelyre. Leülni nem is érdemes, elég rövid jelenetek vannak egy helyen. Járnak a nézők, mint óralapon a mutatók. Teljes kört teszünk meg, s ez alatt sokféle jelenetet látunk. Keresem a történetek összefüggését, de nehezen bogozom ki. Így a mozaikokra figyelek külön-külön, mert azok, így önmagukban, izgalmasabbak kezdenek lenni. Látok egy apa-fiú konfliktust, amely hasonlít egy király és fia helyzetre, de a lényeg a szülő-gyerek közti ellentétre épül. Mást akar az apa, és mást a fiú. Apa nagy hőst, kiváló, erős, rendíthetetlen fiút szeretne a fiából, aki a hatalomért harcolni, ölni is képes, nem fél a kegyetlenségtől, gondolkodás nélkül ítélkezik bárki felett a győzelem érdekében. A fiú mást akar. Szeretne innen elmenekülni, nem szereti ezt a hatalomszomjas világot, ő valami másra vágyik. (Talán szeretetre?!) Az apát ez nem érdekli, nem is ismeri a fiát, és nem is képzeli el, hogy másképp történjenek a dolgok, mint ahogy ő akarja. Ismerős helyzet, örök probléma, nincs új a nap alatt! Szabó Csaba hitelesen alakítja a szorongó, szenvedő fiút! Mellette oda kell figyelnem a húgára is, (Révhegyi Andrea alakítja), aki a kívül maradók közönyével, lábat lóbálva ül a trónon, beletörődve a sorsába! Szépen elemzett, sokat mondó helyzetkép! A fiú véletlen megöli a húgát, ezért menekülnie kell. Útja során próbák sorát kell kiállnia. Utcalányok csábítgatják a pénzéért, gonosz útonállókat kell legyőznie, majd találkozik a szerelemmel is. Megismerünk egy másik fiút, (Varga Levente alakítása), aki a keleti harcművészetet tanulja, majd a világ legjobb kardját nyeri el, hogy hőssé váljon. Itt már kissé kaotikussá kezdett válni számomra a sztori, nem egészen értettem, miért nem tetszik neki a kard, miért nem akarja elfogadni, miért hajtogatja oly sokat, hogy „de én ezért nem tettem semmit…”. Ki akarja, hogy legyőzze a rossz erőket, miért kell neki egyáltalán győzni? A küzdelemre ugyanis sor kerül, de előbb látunk egy fekete maszkot viselő nagy „lényt”, aki elrabolja és elrejti a szép királylányt. Az erdőből felbukkanó fekete ember, karjában a lánnyal, nekem a „szépség és a szörnyeteg” emlékét idézte, főleg azért, mert leülve, óvatos gyengédséggel simogatta, reszkető félelemmel óvta a kis királykisasszonyt. A gonosz, a csúnya is tud szeretni? Talán ez lehetett itt az üzenet. Aztán megjelentek a „hősök”, az eredeti királyfi és a később megismert kardos bajnok, és megvívták a csatát. Nem tudom, mi lett a vége, mert nem jól láttam a tömegben, de visszaértünk a kezdőhelyre, és valami mégsem úgy lett, mint a mesékben. A királykisasszonynak nem a tiszta szívű bajnok kellett, hanem a gonosznak tűnő…. Hát igen. Az életben sem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy a mesékben meg van írva…. A játszók erős jelenléttel, dinamikával igyekeztek játszani végig, de mintha csak a pillanatok ereje lett volna számukra a fontos, és nem a cselekvéseik, érzéseik távolabbi célja. Mintha a történet egyberendezésére, összerakására már nem lett volna elég idő, valahogy elvesztek a részletekben. Úgy érzem, nagy élvezettel analizáltak a játékosok a rendezőkkel együtt helyzeteket, pillanatokat, érzéseket, de nem tudtak felülemelkedni a pillanatokon, nem történt meg az emberi motívumok szembe- vagy párhuzamba állítása. A háttérben biztos jó drámafoglalkozások zajlottak, de ha ebből színházat akarunk csinálni, akkor ahhoz több kell!  Talán egy jól megírt drámai szöveget kellett volna használni, még akkor is lett volna lehetőség a szövegtől eltávolodva problémákat elemezni, majd már egyfajta érzelmi többlettel, ismét visszatérni a szöveghez. Bizony, nem könnyű mesterség a rendezés és a dramaturgia! Mégis nagyon értékesnek tartom a csoport munkáját, mert láthatóan nagy szeretettel és élvezettel játszottak egymással a fiatalok, és ez a legfontosabb egy színjátszó táborban: megismerni, megszeretni, elfogadni egymást, és mellette talán elgondolkodni a színház titkairól, megpróbálkozni az üzeneteinket színházi nyelven megfogalmazni, és ha rájövünk, ez milyen nehéz és szép feladat, akkor már nem éltünk hiába! A kincseket, gyöngyöket, érzések és élmények formájában, örökre magunkkal visszük! Csak így tovább!

Előadás Éve
Felvétel