Sok rejtett zugot, varázslatos helyet rejt a parádi völgy! Még az előző előadás hangulatában érkezünk egy hasonló erdei tisztáshoz! Az úton autók, motorok, turisták robognak, nem is sejtve, hogy az útról letérve az erdő fái között az árnyas lombok alatt igazi színház rejtőzködik! A nézőtér a völgy, a játszók pedig az előttünk magasodó hegyoldalban várnak ránk. Vagy nem is ránk várnak? Csak úgy itt vannak, itt élnek? Szétszórtan, merengve, gubbasztanak egy-egy fa tövében, bokor mellett, fatörzshöz dőlve, kötélen himbálózva. Először szinte beleolvadnak a természetbe, jól meg kell figyelni, fel kell őket fedezni, hogy nini, ott is egy ember, amott is. A természet neszeit megtörő monoton gépzene elhalkul, és végre csak a madarak éneke, a szellő fuvallata, az ágak reccsenése hallatszik. Nekem nem is kellene ide más zene, annyira jó a természet hangjait hallgatni! A játszók egyébként is nagyon kreatívan játszanak a természeti tárgyakkal, ágak, botok ütögetésével, kezük, hangjuk ritmusjátékával, minden „mű” zenénél többet fejeznek ki. Már az előző előadásnál is az az érzésem volt, hogy sok ebben a környezetben a gépzene, most is ezt érzem. Nem ad semmi pluszt. A játékosokról vonja el csak a figyelmet, pedig ők most is nagyon izgalmasak, zenei aláfestés nélkül is. Miről is szól az előadás? Fekete Anikó rendezése, ezért természetesen mozgásszínházat látunk. Mindig nagy csodálója vagyok Anikó munkáinak, most sem csalódom! Nagyon alapos tréningre épülő, pontos, szenvedélyes, és szinte személyre szabott mozgásvilágot tud teremteni öt nap alatt. Pedig a csoportjának tagjai nem egy szintről indulnak, van, aki már tanult valamilyen táncot, és van, aki még most találkozik a mozgás művészetével. Még sincs két egyforma mozgás-sor! Mindenkiben meglátja az egyéniséget, az egyedit! Jó rendezőként és pedagógusként figyel arra, hogy gesztusaik, arcjátékuk, testük ne csak technikákat mutasson fel, hanem kifejezzen valami belső világot, tudat-mélyi érzéseket, titkokat, vágyakat, álmokat, bánatokat, örömöket! A játszók a kezdeti állóképből fokozatosan lépnek ki, néha csak egyedül, néha párban, de láthatóan a kapcsolatok, az egymás elfogadása, vagy megismerési vágya, a társkeresés nehézségei problémáját járják körbe. Látunk olyan kapcsolatot (két lány!), ahol az egyik fél túlságosan félti, óvja a másikat, szinte rátelepedik szeretetével, így megfosztja egyéniségétől és a szabadságától. Egy kezdetben boldog kapcsolat így válhat viaskodó, bizalmatlan, örökké veszekedő viszonnyá. A ketrecből szabadulni akaró lány harca szívbemarkoló! Aztán férfi és nő kapcsolatának egy variációját látjuk. A folyton egymást üldöző, kereső pár a találkozás pillanatában nem tud mit kezdeni a másikkal, megijednek a testi érintkezéstől, inkább továbbfutnak, de szabadulni nem tudnak a másiktól, mert a vágy, a szerelem űzi, hajtja a vérüket. Itt jegyzem meg, hogy a játszók úgy futnak, szökellnek, fogócskáznak a meredek hegyoldalon, mint a zergék! Micsoda kemény tréning, sok-sok gyakorlás lehet e mögött! A játék első részében megismerjük a párok kapcsolati problémáit, majd utána újra találkozunk velük, és láthatjuk, hogyan alakul, halad, vagy éppen megszakad egy-egy viszony! Minden pár játékát erős akaratok, célok, szándékok mozgatják! Nincs lezárt történet, minden kapcsolat folytatódik majd valahogy. A néző elgondolkodhat rajta, hogyan! A mozgásszínház érdekessége, hogy meg is szólalnak a táncosok! József Attila, Tanítások című verséből idéznek, kórusban, szólóban. Cédulákról olvassák a sorokat, mintha titkos üzenetet kaptak volna valahonnan, valakitől.
<em>„Ti jók vagytok mindannyian, miért csinálnátok hát a rosszat?”</em>
Súlyos a kitekintés: mit kezdjünk vele? Keressük a megfejtést! Keressük az embert! Keressük a szabadságot! Keressük a boldogságot, a szerelmet! Keressük a kapcsolatokat, próbáljuk meg együtt! Siessünk! Ültessünk magokat!
De a végén mégis mindenki visszamegy eredeti helyére. Szinte beleolvad a környezetébe, egyedül áll és figyel. Csönd van. Csak a madarak, csak a fák, csak a fények, csak a szellő, ami biztos! A többi a mi dolgunk, rajtunk múlik!
A csoport kiválóan dolgozott, egyedül és együtt is! Igazi összjátékot, üzenni akarást láttunk a „színpadon”! A megtanult mozgásokat pontosan, szépen, érzelmi töltéssel adták elő! Belekóstoltak az egyik legnehezebb színházi technika világába. Remélem, meg is szerették, de legalább is örökre megbecsülik, értékelik! Gratulálok!
<em>„Ti jók vagytok mindannyian, hisz mindnyájan örültök a jónak!”</em>
Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit