Ugrás a tartalomra

„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

/ Hamlet, első felvonás 5. szín /

Nagy vállalkozás volt az idei PASZT tábor témaválasztása, talán a legnagyobb az eddigiekhez mérten! Shakespeare az örök, a kimeríthetetlen, a szivárvány minden színében tündöklő drámaíró műveiből lehetett az ifjú rendezőknek választani témát, történetet, körbejárható gondolatokat, kortársi üzeneteket. Nehéz egy hét alatt diákokkal egy egész Shakespeare drámát próbálni, és a hét végén előadni! Még ha a történetvázra koncentrálnak, akkor is! A dramaturgia egyik alapkérdése, hogy mit lehet kihagyni, és mit lehet hozzátenni egy műhöz, hogy követhető legyen a történet, hogy a néző mindent megértsen, hogy az adott időkeretbe beleférjenek, hogy minden játszónak legyen alkalma megmutatni a saját maga által játszott karakterét. Nagyon nem mindegy, hogy mit hagyunk ki, és mit teszünk hozzá!!! Jó példák voltak erre a premieren látott előadások is! Akinek van már rendezői tapasztalata, dramaturgiai érzéke és gyakorlata, ott az eredmény, az elkészült előadás sikeresebb, gördülékenyebb, élvezetesebb lett, de aki túl nagy fába vágta a fejszéjét, aki nem figyelt a dramaturgia szabályaira, ott erőltetett, lapos, zavaros előadás született. Szerencsére ez volt a kevesebb.

csoportkepcsoportkep2

Előadások

A velencei kalmár - Konfár Erik, Papp Zsófi

A legelső bemutató alkotói „A velencei kalmár” című drámát vették górcső alá. A rendezők – Konfár Erik és Papp Zsófi – legfőbb érdeme, hogy nagyon alapos munkát végeztek a színészvezetés, a színpadi mozgás, a színészi jelenlét, a jelenetértelmezés terén! Kitűnő a kreatív térhasználat, a játéktér függőleges és vízszintes tágítása, a szimbolikus és reális helyek egybeolvasztása. Érezhetően kiemeltek egy problémakört, és arra fókuszálva választottak jeleneteket a drámából! Ez nagyon dicséretes! Shakespeare drámái ugyanis tele vannak problémakörökkel, ennyi idő alatt elég egyet - kettőt kiemelni, ami a rendező és a csoport számára fontos lehet. Érzésem szerint ez az volt, hogy meddig mehet el az elbizakodott, fölényes gyűlölet az emberek között, főleg, ha még a törvények, jogszabályok is a gazság győzelmét segítik! A hajszálon tragédiába fulladt történet egy cseles fordulattal szinte vígjátéki véget ér: a gonosz bűnhődik, a józan ész megtalálja a kiskaput a törvények útvesztőjében, a kígyó a saját farkába harap! De ne feledjük Schylock igazságát sem ! Az első jelenet éppen arra épül, hogy a néző megértse: Schylock-ot lenézik, leköpik, mert zsidó, de a pénze már jól jönne! És milyen figyelmetlen Bassanio, amikor a kölcsönt kérve teljes magabiztossággal gondolja, hogy biztos meg tudja majd adni a pénzt! A körültekintés hiánya! Szinte minden tragédia gyökere! Lehet tanulni megint! Erősen érezhető a játszók és a rendezők üzenete: gondoljátok ezt meg, nézők, és ne ítélkezzetek elhamarkodottan! Felénk fordulva, a szemünkbe nézve kényszerítenek a gondolkodásra! Ez a technika azonban már több színjátszó képességét meghaladja, nem tudnak őszinte kapcsolatokat létesíteni! Bizony, nehéz a színészi munka! Például ezért jó alapozás, ha valaki sok verset mond közönség előtt! Megtanulja a szemkontaktus működését, és tényleg belenéz a szemembe, nem csak felületesen, kapkodva, és tényleg megtörténik a kapcsolat! A csoportból kiemelkedik Siklósi Kristóf fesztelen, okos, erőteljes játéka! Szépek az énekbetétek, de a tánckoreográfia lehetne bátrabb, kreatívabb! Egy átgondolt, okosan vezetett rendezői előadást láttunk, sok jó ötlettel ( pl. a dinnye körforgása, majszolása, habzsolása, attól függően, hogy ki eszi és mikor, mindig hoz új jelentéstartalmat! ), emlékezetes képekkel, magvas gondolatokkal! És ez itt most bőven elég is volt, majd ha lesz idő, majd ha több munkát lehet belefektetni….!

velencei1
velencei2
velencei3
velenceicsoport

Titus Andronicus - Barna Lilla, Hojsza Henrietta

A következő előadáshoz fentebb tartunk a domboldalon, a fák között egy tisztás felé! Homokozó óvodás korú gyerekek elmélyült játékát, civakodását látjuk, amely fokozatosan vezet a vad, durva verekedésig, majd egy külső erő ( szépen mozgó táncosnő ) szétrúgja a homokozót, és átmegyünk a felnőttek világába, ahol párhuzamosan ugyanígy történnek a civakodások, egészen a kegyetlenségig, emberölésig. A sok durvaság, vérfolyam már érezteti is, hogy Shakespeare egy korai drámáját látjuk, a Titus Andronicust. Értelmetlen harcok, hatalmi vágyak, gyűlölet, félelem, kínzások, elembertelenedés. Hogyan és miért működik? Mi teszi az embert embertelenné? Milyen világ az, ahol az élet tisztelete nem számít? A mozgás- és táncszínház eszközeivel ezekről a problémákról láttunk egy feszült, izgalmas, szenvedélyes előadást! Mindig csodálom a mozgásszínházi rendezőket, akik egy hét alatt próbálnak mozgásos alapokat elsajátíttatni, megtanítani, és még nézhető produkciót is létrehozni! Kik ne tudnák ezt jobban, mint Barna Lilla és Hojsza Heni, akik a fizikai színház minden csínját-bínját évek óta tanulják, most már egyetemi szinten. Testtudat, fizikai állóképesség, alaptechnikák, sok gyakorlás, és aztán lehet ebből színházat is csinálni! Őrült sok munka lehet a most látott kb. 20 perces előadás mögött, ezt a játszók is igazolhatják! De nagyon akartak tanulni, nagyon akartak színházat csinálni, s ezért sikerülhetett szép pillanatokat megmutatni! Szép volt rögtön a homokozós kép, az egyéniségek felmutatása, illetve a kapcsolódások játéka! Pontosan koreografált játék, mindenki tudja a dolgát, és még az arc, tekintet is belesimul a játékba! Szép volt a csábítás-jelenet, a háttérben a fákkal való játék ráerősített az üzenetre! Erősen és szintén pontos mozgással működött az evések-jelenete, a testi szenvedések, kínok ábrázolása! Titus Andronicus története már nem is annyira érdekelt, sokkal inkább a mozgásszínház működése, ember és ember viszonya, a pontos és erőteljes együttjátszás, a tökéletes koreográfia, amelybe jól beleépültek a fák, a homokozó, az avar, még a fények is! Külön kiemelném a tárgyak, homokozójátékok kreatív használatát, a kitűnő zenét és a jelmezeket, és az egész előadás feszes ritmusát is! Egység, összhang, pontosság, szenvedély! Igazán színházi élményben volt részünk!

titus1
titus2
titus3
tituscsoport

Hamlet - Bárnai Péter, Rácz Ancsi

„Állj, ki vagy? – Csak én, b….meg!” A felütés meghatározó. Fiatalos, merész, provokatív Hamletet láthatunk, de így is illik. Fiatalok a rendezők – Bárnai Péter és Rácz Ancsi -, fiatalok a szereplők, fiatalok a nézők! Már a tér is izgalmas! Fák, bokrok, tükrök, virágos domboldal, árok, szalmakupac, és mindennek funkciója, plusz üzenete van. A tükör metafora elsősorban a „ki vagyok én” kérdéskört erősíti szinte minden jelenetben. Hamlet többször is szembenéz önmagával, vádol, keres, kérdez, de szembenézeti önmagával Ophéliát, az anyját, Laertést, Poloniust, sőt Claudiust is. Szép a jelenet, amikor Rosencrantz és Guildenstern képmutató hazugságai a tükör előtt lepleződnek le, mintha ők is éreznék, hogy nem tudnának többé tükörbe nézni, ha tovább hazudnak. És persze eszünkbe juthat a nagy shakespeare-i gondolat: a színház föladata, hogy tükröt tartson a természetnek, hogy felmutassa az erény önábrázatát, a gúnynak önnön képét! A jelenetekben, Hamlet monológjaiban – melyeket Varga Levente nagyon impulzívan, átgondoltan, jól értelmezve adott elő! – a párbeszédekben, pl . Hamlet és anyja lelki és testi viaskodásában, a képi és hangi világban – pl. az élet-halál csöndjébe durván bezörgő szerszámos talicskát toló sírásó félig szítt cigarettás bántó hétköznapisága, mind-mind az élet valóságának tükrözését szolgálja. Hamlet atyjának temetésén kitűnően működött az udvarhölgyek és a királyné mozgás-koreográfiája. Pontosan, jól kiválasztott pillanatokban lebbentek a „legyezők”, és a műanyag uszályokkal együtt kiválóan tükrözték az udvar képmutató, köpönyegforgató, talpnyaló viselkedését. Tükrözték az Ophéliát alakító lányok táncukkal énekükkel a lelki vívódást, a meghasonlott lélek szinte skizofrén viselkedését! A Claudiust alakító Németh Tamás kiválóan érzékeltette a bűnös lélek vívódását, kínlódását, a bűnt leplezni akaró, de elviselni képtelen ember hullámzó beszédmódját, mimikáját, fizikai fájdalmát. Shakespeare-nél a legnagyobb tragédiákban is ott van a bővérű humor, mert azt vallotta, hogy az élet is ilyen! Szerencsére az alkotók sem feledkeztek meg erről! Talán túl sok időt szántak a sírásó jelenetre, de Virágh Panna színes és komikus játékával elvarázsolta a nézőket! A végső párviadalban is felvillant a humor, a jól koreografált kardozás közben oldották a feszültséget a humoros betétek! Jó, hogy nem törekedtek „igazi” verekedés betanítására, nagyon érzékletesek voltak a pantomim-szerű, ügyességi mutatványok! A halál metaforája ütött! Szépen kitalált képben, gyöngéden vitte át az „utazókat” a hosszú fekete leples halál a túlvilágra! A záróképben kicsit túllépünk a halál mezsgyéjén, mert láthatjuk, hogy Hamlet és Ophelia kézenfogva, boldogan lépdel az örökkévalóság felé! Tetszik az üzenet: a szerelem az egyetlen, amely minden aljasságot, gonoszságot, ármánykodást túlél! Szépen összecseng Rómeó és Júlia történetével! Rajta, fel hát! Éljen a szerelem!

hamlet1
hamlet2
hamlet3
hamlet4
hamletcsoport

Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom - Bata Éva, Szabó Csilla, Kecskés Dóra, Tóth Attila "Totti"

Mielőtt Rómeóval és Júliával találkoznánk, egy kis „technikai szünetet” tartunk a toalettnél, de nem akármilyen közönséges módon, hanem egy fehér ruhás lányok-fiúk alkotta éneklő sorfal között haladva, sőt, a kézmosás után, még almát is kapunk! Nehogy elveszítsünk értékes perceket kulturális élmény nélkül! Vicces és felemelő, spontán és abszurd, véresen komoly, és mégis könnyed ez az átvezetés a Szentivánéji álomba, mert utunk odavezet! Bata Vica és Szabó Csilla az érzékek, érzések, vágyak, vonzások és taszítások működésének zsigeri mozgatórugóit keresték, és ehhez nagyon jó választás volt a Szentivánéji álom! Shakespeare is a szerelem „kémiáját” járta körbe, a csodát kereste, a kérdéseket dobta fel, hogy miért éppen ő, miért nem a másik, mit jelent a meglátni és megszeretni pillanata, miért a vágy, miért az utálat, meddig tart a „soha” és a hűség? „Ez most fájni fog…” – mondja szakítás-monológját Szalai Kata a közönség soraiban helyet foglaló fiúnak, aki átvezet bennünket a Rómeó helyszínére. A hosszú séta a sötétedő erdőben, a szoknyákba akadó tüskék, a meztelen lábikrát csípő csalán, a csendesedő erdei madarak hangjai szépen átvezetnek bennünket a Szentivánéji hangulatból egy újabb drámai hangulatba, de csak árnyalati a témaváltás, hiszen csöbörből vödörbe, azaz szerelmi problémából szerelmi vívódásba esünk a Rómeó és Júlia előadásában is! Nem véletlen, hogy sokan próbálkoznak megfejteni a szerelem mibenlétét Shakespeare segítségével, hiszen ez az örök titok, amit minden generációnak újra és újra körbe kell járni, újra és újra meg kell magyarázni, mert érthetetlen. Válasz nincs, pontos definíció nincs, de ha színházi nyelven újabb kérdések vetődnek fel, már jó úton járunk! Újszerű műfaj-teremtő, vagy új műfaji formákat kereső, a műfaji hagyományok határait feszegető előadás megvalósítására törekedett Tóth Attila és Kecskés Dóra. Olyan érzésem volt, mintha a két rendezői koncepció másképpen vélekednék a szerelem mibenlétéről, mintha ők maguk is viaskodnának önmagukkal és egymással is abban a kérdésben, hogy mennyit bírhat el a szerelem, hogy megtartható-e két ember vonzódása a külvilág által állított akadályok árán is, hogy segíthet-e valaki is abban, hogy a két szerelmes boldog legyen, vagy csak önmagukra számíthatnak? És a nagy kérdés a végén: biztos-e, hogy minden szerelem vége tragédia, vagy lehet-e hinni a szép, a boldog végben! És ezek a kérdések nyitva maradnak a nézőben, tessék eldönteni, tessék végiggondolni! Az előadás máris elérte célját ezekkel a probléma felvetésekkel, hiszen a jó színház sosem a választ adja meg, csak kérdez. Az előadáson végig vibrált ez a kettősség: hol a durvább, erőszakosabb, cinikusabb oldal volt erősebb, hol pedig a lágyabb, kicsit szentimentálisabb, reménykedőbb oldal domborodott ki. (Van sejtésem, hogy melyik rendező melyiket erősítette inkább!) Ez így rendben is lenne, hiszen ez is egyfajta feszültségforrás, érdekes libikóka játék, és az „élet is ilyen”, de egy kicsit tudatosabban még érdekesebben el lehetett volna játszani a két szemlélet szembeállításával! Pl. lehetett volna egy-egy jelenetet megismételni a két nézőpont szerint. Pl. az a jelenet, ahol Júliával közli az anyja, hogy ideje férjhez menni. Nos, ezt lehet nagyon negédesen bemutatni / milyen a jó anya, az engedelmes lány / és lehet a másik nézőpont: milyen kegyetlen az ilyen anyai hozzáállás, aki nem veszi figyelembe a lánya lázadozó érzéseit. Így akár el is lehet szakadni az eredeti szövegtől, vagy mozgásos, táncos jelenettel ráerősíteni, sőt, a csoport véleménye is erősebben látszódhatott volna így. Próbáljátok ki egy színjátszón! Megéri! Bátorítanám még a rendezőpárost, hogy még bátrabban „feszegessék” a műfajhatárokat! Pl. a musical-ének-tánc vonal sokkal erősebb felvállalásával ütősebb jeleneteket tudtak volna létrehozni. Óvatosak voltak a rendezők, vagy egymást győzködték a lehetőségekről, így gyengébbek lettek a hatások! A verekedős jelenetek kiváló akrobatikus játéka a bizonyíték arra, hogy bizony a játszók is jó adottságokkal rendelkeztek ehhez! Bátran csináljátok, mert látszik az elképzelés csírája, csak még nem vagytok biztosak, hogy jó-e! Nos, erre is jó a PASZT! Kísérletezésre! Ami most gyengébb, bizonytalanabb forma lett, azt tessék elhagyni! A fizikai mozgásos, táncos, énekes stílus viszont nagyon reménykeltő, ezt kellene még erősíteni és felvállalni! Szerintem, a kevesebb, de  jól elemzett monológok, a rövidebb, de hitelesebb párbeszédek erősítenék egy újabb előadás sikerét! A zenei válogatás is a két rendező kettős ízlésvilágát tükrözi, ebben viszont egységre kell jutni, ha továbbra is együtt fogtok rendezni! / Pl. a népdal szép volt, Krauter Dávid képzett hangon erőteljesen adta elő, de a többi zenei stílus között idegen testként lebegett…./ És még egy tanács! Shakespeare mesternek kiváló humora volt, mert azt tartotta, hogy a legnagyobb tragédia közben, végén mindig ott ül a kis huncut manó, aki oldja a feszültséget, és megnevetteti a nézőt, mert „az élet is ilyen”! A Rómeóban sok humoros jelenet van, fiatalos, kedves őszinte pillanatokra adott volna lehetőséget, ha felfedezitek! Szép volt a végén az emberi testekből felépített „szerelem-gúla”, melyhez / szuper ötlet! / belesimultak a Szentivánéji szereplői, így vezetve vissza a nézőket előadásukhoz! Igen, a szerelem örök, és szép!

Az abszurd álom helyszíne nagyon egyszerű kis tér, három irányba hátul kimenet a kulisszák mögé, elől pedig a nézők kukucskálnak. Kevés kellék, kevés technika, kevés külcsín, inkább maga a játék a lényeges. A csapaton erősen látszik, hogy azt is meg akarják mutatni, hogy mennyire jó együtt játszani, egymásra figyelni, a feszes ritmust betartani, mindig pontosan ott lenni a váltás pillanatában, milyen jó együtt énekelni, akár halandzsa nyelven is elmondani valami fontosat! Sziporkáznak a táncos- és mozgásos technikai tudással, a hangszerek, ritmuskeltő eszközök használatával, hangjuk bátor próbálgatásával! A Szentivánéji történetből a számukra legfontosabb gondolatokkal, érzésekkel foglalkoztak, ezeket járták körbe, keresték saját magukban, kapcsolataikban, a tágabb világban látott tapasztalataikkal! Vágynak a tiszta szerelemre, mutatja ezt a kezdeti hófehér jelmezük, de valahogy mindig lehúzza valami a sárba, a mocsokba a szépséget. A játszók meghempergőznek a mennyei tisztaságban, de a sárban is, mert minden nagy szerelem mellett ott a sár is. Félnek, riadtan nézik egymást és önmagukat. Ez hát? Ilyen?


„Sár és gyűlölet van az alján minden csillogó nagy szerelemnek….”

Radnóti Miklós sorai jutnak eszembe, melyek kapcsolódnak Shakespeare gondolataihoz, így kapcsolódik Shakespeare a mához. Ez az igazi diákszínjátszás: megtalálni a klasszikus drámában magunkat, megkeresni azokat a kifejezési formákat, amelyekkel önmagunkról beszélhetünk, amelyekben jól érezzük magunkat, és így felszabadultan játszhatunk a színpadon! Jó ezt csinálni és jó nézni! Színház az egész! Mindenki egyformán jól játszott, pontosan, mégis egyedi és egyéni vonásokat is felmutatva. Kiemelném Cselóczky Bogit, aki nagyon kellemes meglepetés volt számomra felszabadult, tiszta és kedves énekével!  

A szereplők kitáncolnak a térből, miközben jeleneteik jellegzetes szavait, mozgásukat, gesztusaikat ismételgetik. Érezzük, így volt, így lesz ez már örökké!

Az előadások úgy kapcsolódtak egymáshoz, mint a láncszemek egy nyakláncon! Tetszett ez az új forma, tetszett, hogy mindig megtalálták azt a mozzanatot a jelenetekben, amely a következő előadáshoz köthető. Így lett egy csokor Shakespeare élményünk! Szép, színes, harmonikus, a sokféleségben pompázó, mégis ugyanabba a csokorba köthető, mert minden előadás egy olyan virágszál volt, amely az emberről szólt! Jó lett volna, ha a kapcsolások gördülékenyebben sikerültek volna, ha a következő előadáshoz kapcsolódó szereplő, mondat, gesztus, stb. után nem lett volna egy néma vonulás, mert így mégis megszakadt a kapcsolat! Shakespeare-től nem lett volna idegen, ha énekelve, zenélve megyünk át a helyszínekre, s így talán nem esünk ki a színház varázsából sem!

Tetszett, hogy a gördülékenység miatt taps csak a végén volt, amikor mindenki beállt egy közös kórusba énekelni, zenélni, ezzel is éreztetve, hogy egy csapat, egy akarat, egy eszme működött ezen a héten itt a szép parádi völgyben! Igazi színházi pillanat volt, igazi emberi kapcsolatokról, barátságról és a szeretet erejéről! Emlékét megőrzik a sötéten bólogató fák lombjai, a csillagok és szívünk rejtett kamrái!

A többi néma csend…

 

Parád, 2018. augusztus

Orbán Edit

szenti1
szenti2
szenti3
szenti4
szenticsoport
romeo1
romeo2
romeo3
romeocsoport

Táborszervezők

Keller Dániel

Szabó Csaba

Bárnai Péter

Bata Éva

Hojsza Henrietta

Rácz Ancsi

Sárosi Gábor

Konfár Erik

Tőzsér Dominik

Ábrahám Zoltán

Tóth Attila "Totti"

Németh Zsolt

Papp Zsófi

Barcsik László

Barna Lilla

Kecskés Dóra

Szabó Csilla

Hornok Máté