Ugrás a tartalomra

Örkény István szerint a groteszk lényege: fejtetőre állva nézni a világot. Ez bizony félelmetes és nagyon humoros is. Naszlady Éva színésznő, rendező az Egyperces novellákból válogatott tanítványaival, és megpróbálta megjeleníteni, színházzá varázsolni ezt a furcsa, kiferdített világot. Ők nem fejtetőre álltak, hanem felidézték azokat az álmaikat, amikor tényleg ugyanilyen abszurd módon történnek életünk mozzanatai. Álmainkban is furcsa asszociációkat élünk meg, rohannánk, de nem haladunk, sietnénk, de folyton elkésünk. Közben pedig kínosan szenvedünk, vagy tehetetlenül némán ordítunk, vagy félünk, rettegünk, vagy vágyódunk, de valahogy semmi nem úgy történik, ahogy szeretnénk. Izzadva ébredünk és gúnyosan nevetünk magunkon, majd megnyugszunk, hiszen ez csak álom. De ha ez az ébrenlétben is megismétlődik, akkor már nem nevetünk, hanem bosszankodunk, idegeskedünk: - Hát ezt nem hiszem el! – mondogatjuk, ahogy a szereplők is teszik. És jön a stressz, a depresszió… Nem! Nézzük csak kifordítva a dolgokat, használjuk a groteszk receptjét, és mindjárt megoldódik a probléma, hiszen csak nevetünk rajta, és kész! Nos, ha ez ilyen egyszerű lenne! Sajnos, az életben sokszor nem tudunk nevetni, amikor velünk történnek meg a kínos helyzetek, abszurd esetek.

Nézzük a számomra egyik legerősebb jelenetet! Diáklány (Papp Zsófia megrázóan szép alakításában) gyanútlanul száll fel a buszra. A sofőr kéri a diákigazolványát. Ez eddig rendben is volna, de a sofőr tényleg jól megnézi a lány arcképét, és elkezd nevetni rajta. A nevetés hahotába vált, majd fuldokló röhögésbe. A lány zavarban van, tudja, hogy vicces a képe, de hogy ennyire! Az utasok a lányra mérgesek persze, és nem a sofőrre. Szitkozódva kiabálnak neki, hogy szálljon le, mert sietnének. Meg sem hallják a lány védekezését, hiszen nem rajta múlik, hogy elinduljon a busz! (Akár az álmainkban!) S most jön a ráadás, a sofőr hátraadja az utasoknak is a fotót, nézzék meg, milyen nevetséges! Kitör az obligát röhögés! Semmi nem állíthatja meg! A lány helyzete borzasztóan megalázó! Ott áll a tömeggel szemben, rá se hederítenek, csak egyre jobban röhögnek! Na, ez az a pillanat, amikor a nevetés öl! A megalázottság legalsó bugyra! Álom ez vagy valóság? Itt értettem meg igazán, hogy a két lábról megfigyelt történések a groteszk igazi forrásai. Igen, így működik az örkényi világ! A mindennapok tragikumát emeli be a groteszk színpadára! Másképpen elviselhetetlenek, vagy meg sem értenénk igazán. Ugyanilyen kitűnő volt még a „Legszebb álmaink is megvalósíthatók” című novella alapján elkészített jelenet, a nyávogó hangú, buta macával (kitűnően játszotta Kovács Vanessza).  Az öccsét iskolába kísérő diáklány (Péteri Lilla) kínszenvedései nagyon hitelesek voltak, amikor a kistesó folyton otthon hagy valamit, de mégis meg kell oldani a helyzetet, rá kell venni a sofőrt, hogy ne induljon addig, míg az öcsi vissza nem ér, mert hát mégiscsak a tesónk! Kiválóan játszotta a kicsit bugyuta, de szeretnivaló kis öcsit Barcsik Laci, aki a lassított mozgásokat is profi módon oldotta meg! A jeleneteket vagy az alvást imitáló képek, vagy az emberi testekből felépített, kitűnő hangokkal pöfögő „csodabusz” átrobogása választotta el, kötötte össze. Néha egy-egy hosszabb novellát is hallottunk monológként előadva, melyek megvalósítása nem mindenkinek sikerült hatásosan, bár mindenki szépen, tisztán beszélt! Ilyenkor kicsit egy beszédvizsgán éreztem magam: már tudunk artikuláltan beszélni, ismerjük a hangszínek titkait, tudjuk a megfelelő hangerőt is használni, de a tartalom, a gondolatok közvetítése még a következő vizsgára fog elkészülni! Hiába, nehéz mesterség ez a színészet! Ha valaki erre rájött a csoportban, az már nyert! A közönség mindenképpen nyert, hiszen óriási tapssal köszönte meg a kaján vigyorgásra, együtt érző mosolygásra késztető „AHA” pillanatokat!

Készítők
Előadás Éve
Felvétel