Ugrás a tartalomra

Mielőtt Rómeóval és Júliával találkoznánk, egy kis „technikai szünetet” tartunk a toalettnél, de nem akármilyen közönséges módon, hanem egy fehér ruhás lányok-fiúk alkotta éneklő sorfal között haladva, sőt, a kézmosás után, még almát is kapunk! Nehogy elveszítsünk értékes perceket kulturális élmény nélkül! Vicces és felemelő, spontán és abszurd, véresen komoly, és mégis könnyed ez az átvezetés a Szentivánéji álomba, mert utunk odavezet! Bata Vica és Szabó Csilla az érzékek, érzések, vágyak, vonzások és taszítások működésének zsigeri mozgatórugóit keresték, és ehhez nagyon jó választás volt a Szentivánéji álom! Shakespeare is a szerelem „kémiáját” járta körbe, a csodát kereste, a kérdéseket dobta fel, hogy miért éppen ő, miért nem a másik, mit jelent a meglátni és megszeretni pillanata, miért a vágy, miért az utálat, meddig tart a „soha” és a hűség? „Ez most fájni fog…” – mondja szakítás-monológját Szalai Kata a közönség soraiban helyet foglaló fiúnak, aki átvezet bennünket a Rómeó helyszínére. A hosszú séta a sötétedő erdőben, a szoknyákba akadó tüskék, a meztelen lábikrát csípő csalán, a csendesedő erdei madarak hangjai szépen átvezetnek bennünket a Szentivánéji hangulatból egy újabb drámai hangulatba, de csak árnyalati a témaváltás, hiszen csöbörből vödörbe, azaz szerelmi problémából szerelmi vívódásba esünk a Rómeó és Júlia előadásában is! Nem véletlen, hogy sokan próbálkoznak megfejteni a szerelem mibenlétét Shakespeare segítségével, hiszen ez az örök titok, amit minden generációnak újra és újra körbe kell járni, újra és újra meg kell magyarázni, mert érthetetlen. Válasz nincs, pontos definíció nincs, de ha színházi nyelven újabb kérdések vetődnek fel, már jó úton járunk! Újszerű műfaj-teremtő, vagy új műfaji formákat kereső, a műfaji hagyományok határait feszegető előadás megvalósítására törekedett Tóth Attila és Kecskés Dóra. Olyan érzésem volt, mintha a két rendezői koncepció másképpen vélekednék a szerelem mibenlétéről, mintha ők maguk is viaskodnának önmagukkal és egymással is abban a kérdésben, hogy mennyit bírhat el a szerelem, hogy megtartható-e két ember vonzódása a külvilág által állított akadályok árán is, hogy segíthet-e valaki is abban, hogy a két szerelmes boldog legyen, vagy csak önmagukra számíthatnak? És a nagy kérdés a végén: biztos-e, hogy minden szerelem vége tragédia, vagy lehet-e hinni a szép, a boldog végben! És ezek a kérdések nyitva maradnak a nézőben, tessék eldönteni, tessék végiggondolni! Az előadás máris elérte célját ezekkel a probléma felvetésekkel, hiszen a jó színház sosem a választ adja meg, csak kérdez. Az előadáson végig vibrált ez a kettősség: hol a durvább, erőszakosabb, cinikusabb oldal volt erősebb, hol pedig a lágyabb, kicsit szentimentálisabb, reménykedőbb oldal domborodott ki. (Van sejtésem, hogy melyik rendező melyiket erősítette inkább!) Ez így rendben is lenne, hiszen ez is egyfajta feszültségforrás, érdekes libikóka játék, és az „élet is ilyen”, de egy kicsit tudatosabban még érdekesebben el lehetett volna játszani a két szemlélet szembeállításával! Pl. lehetett volna egy-egy jelenetet megismételni a két nézőpont szerint. Pl. az a jelenet, ahol Júliával közli az anyja, hogy ideje férjhez menni. Nos, ezt lehet nagyon negédesen bemutatni / milyen a jó anya, az engedelmes lány / és lehet a másik nézőpont: milyen kegyetlen az ilyen anyai hozzáállás, aki nem veszi figyelembe a lánya lázadozó érzéseit. Így akár el is lehet szakadni az eredeti szövegtől, vagy mozgásos, táncos jelenettel ráerősíteni, sőt, a csoport véleménye is erősebben látszódhatott volna így. Próbáljátok ki egy színjátszón! Megéri! Bátorítanám még a rendezőpárost, hogy még bátrabban „feszegessék” a műfajhatárokat! Pl. a musical-ének-tánc vonal sokkal erősebb felvállalásával ütősebb jeleneteket tudtak volna létrehozni. Óvatosak voltak a rendezők, vagy egymást győzködték a lehetőségekről, így gyengébbek lettek a hatások! A verekedős jelenetek kiváló akrobatikus játéka a bizonyíték arra, hogy bizony a játszók is jó adottságokkal rendelkeztek ehhez! Bátran csináljátok, mert látszik az elképzelés csírája, csak még nem vagytok biztosak, hogy jó-e! Nos, erre is jó a PASZT! Kísérletezésre! Ami most gyengébb, bizonytalanabb forma lett, azt tessék elhagyni! A fizikai mozgásos, táncos, énekes stílus viszont nagyon reménykeltő, ezt kellene még erősíteni és felvállalni! Szerintem, a kevesebb, de  jól elemzett monológok, a rövidebb, de hitelesebb párbeszédek erősítenék egy újabb előadás sikerét! A zenei válogatás is a két rendező kettős ízlésvilágát tükrözi, ebben viszont egységre kell jutni, ha továbbra is együtt fogtok rendezni! / Pl. a népdal szép volt, Krauter Dávid képzett hangon erőteljesen adta elő, de a többi zenei stílus között idegen testként lebegett…./ És még egy tanács! Shakespeare mesternek kiváló humora volt, mert azt tartotta, hogy a legnagyobb tragédia közben, végén mindig ott ül a kis huncut manó, aki oldja a feszültséget, és megnevetteti a nézőt, mert „az élet is ilyen”! A Rómeóban sok humoros jelenet van, fiatalos, kedves őszinte pillanatokra adott volna lehetőséget, ha felfedezitek! Szép volt a végén az emberi testekből felépített „szerelem-gúla”, melyhez / szuper ötlet! / belesimultak a Szentivánéji szereplői, így vezetve vissza a nézőket előadásukhoz! Igen, a szerelem örök, és szép!

Az abszurd álom helyszíne nagyon egyszerű kis tér, három irányba hátul kimenet a kulisszák mögé, elől pedig a nézők kukucskálnak. Kevés kellék, kevés technika, kevés külcsín, inkább maga a játék a lényeges. A csapaton erősen látszik, hogy azt is meg akarják mutatni, hogy mennyire jó együtt játszani, egymásra figyelni, a feszes ritmust betartani, mindig pontosan ott lenni a váltás pillanatában, milyen jó együtt énekelni, akár halandzsa nyelven is elmondani valami fontosat! Sziporkáznak a táncos- és mozgásos technikai tudással, a hangszerek, ritmuskeltő eszközök használatával, hangjuk bátor próbálgatásával! A Szentivánéji történetből a számukra legfontosabb gondolatokkal, érzésekkel foglalkoztak, ezeket járták körbe, keresték saját magukban, kapcsolataikban, a tágabb világban látott tapasztalataikkal! Vágynak a tiszta szerelemre, mutatja ezt a kezdeti hófehér jelmezük, de valahogy mindig lehúzza valami a sárba, a mocsokba a szépséget. A játszók meghempergőznek a mennyei tisztaságban, de a sárban is, mert minden nagy szerelem mellett ott a sár is. Félnek, riadtan nézik egymást és önmagukat. Ez hát? Ilyen?


„Sár és gyűlölet van az alján minden csillogó nagy szerelemnek….”

Radnóti Miklós sorai jutnak eszembe, melyek kapcsolódnak Shakespeare gondolataihoz, így kapcsolódik Shakespeare a mához. Ez az igazi diákszínjátszás: megtalálni a klasszikus drámában magunkat, megkeresni azokat a kifejezési formákat, amelyekkel önmagunkról beszélhetünk, amelyekben jól érezzük magunkat, és így felszabadultan játszhatunk a színpadon! Jó ezt csinálni és jó nézni! Színház az egész! Mindenki egyformán jól játszott, pontosan, mégis egyedi és egyéni vonásokat is felmutatva. Kiemelném Cselóczky Bogit, aki nagyon kellemes meglepetés volt számomra felszabadult, tiszta és kedves énekével!  

A szereplők kitáncolnak a térből, miközben jeleneteik jellegzetes szavait, mozgásukat, gesztusaikat ismételgetik. Érezzük, így volt, így lesz ez már örökké!

Az előadások úgy kapcsolódtak egymáshoz, mint a láncszemek egy nyakláncon! Tetszett ez az új forma, tetszett, hogy mindig megtalálták azt a mozzanatot a jelenetekben, amely a következő előadáshoz köthető. Így lett egy csokor Shakespeare élményünk! Szép, színes, harmonikus, a sokféleségben pompázó, mégis ugyanabba a csokorba köthető, mert minden előadás egy olyan virágszál volt, amely az emberről szólt! Jó lett volna, ha a kapcsolások gördülékenyebben sikerültek volna, ha a következő előadáshoz kapcsolódó szereplő, mondat, gesztus, stb. után nem lett volna egy néma vonulás, mert így mégis megszakadt a kapcsolat! Shakespeare-től nem lett volna idegen, ha énekelve, zenélve megyünk át a helyszínekre, s így talán nem esünk ki a színház varázsából sem!

Tetszett, hogy a gördülékenység miatt taps csak a végén volt, amikor mindenki beállt egy közös kórusba énekelni, zenélni, ezzel is éreztetve, hogy egy csapat, egy akarat, egy eszme működött ezen a héten itt a szép parádi völgyben! Igazi színházi pillanat volt, igazi emberi kapcsolatokról, barátságról és a szeretet erejéről! Emlékét megőrzik a sötéten bólogató fák lombjai, a csillagok és szívünk rejtett kamrái!

A többi néma csend…

 

Parád, 2018. augusztus

Orbán Edit

szenti1
szenti2
szenti3
szenti4
szenticsoport
romeo1
romeo2
romeo3
romeocsoport

Előadás Éve