Ugrás a tartalomra

Izgalmas tér. Kör alakú, több ajtóval, ablakkal a fal mentén. A sötétítés is megoldható a spaletták becsukásával. Fények, zene szinte a profi színházi körülményeket idézik. A plafon tényleg kupolás, kicsit a templomot, kicsit a kilátótornyot idézve. A nézők a tér egyik felében ülhetnek le, szemben velünk a félkör alakú játéktér paravánokkal felosztva. Minden kész, kezdés, sötét, csend. A felderengő világosságot megszokva, szétnézünk a színpadon. Minden leválasztott kis „fülkében”, egy-egy lány kuporog, fejük a kezükre hajtva, mozdulatlanul. Váratlanul nyikorog az egyik ajtó. Fiatal fiú (Feczesin Kristóf) félmeztelen, mezítláb lopakodik be, ijedt szemekkel keres valamit. Aha! Egy szerelmi légyott utáni hajnal ez, hiszen a fiú óvatosan szedi össze a ruháit a lányok mellől, alól, mögül, majd óvatos zerge-léptekkel kiugrik az ablakon. Spaletták be, újra csönd. Az egyre erősödő fényben a lányok kezdenek ébredezni, mocorogni. Szinte érezzük, látjuk a gondolataikat. Felidéződik a szenvedélyes múlt éjszaka, csodálatos szerelmi együttlét emléke, majd rájönnek, hogy egyedül vannak az ágyban. A „kedves lovag” elpárolgott. Először csak kaparászás, a testrészek csapásai, simításai, majd egyre erősödő ritmusú mozgás jelzi az utat, ahogy a test és a lélek ráismer arra, hogy magára maradt. Vad düh, kíméletlen önmarcangolás, kegyetlen kínlódás, tehetetlen harag ez a ráébredés arra, hogy átvágtak, hogy csalódtunk, hogy itt maradtunk. Miért? Elrontottam valamit? Nem vagyok jó?  Mit kellene? Mit kezdjek a vágyaimmal? Hogyan kellene??!! Erős zenei effektek is besegítenek a kínok kínját viselni, majd egyszer csak észreveszik a nők, hogy nincsenek egyedül. A szomszéd „szobában” is szenved, lélegzik valaki! Át akarnak menni egymáshoz, kúsznak a paraván alatt, húzzák-tolják egymást, míg végül egy fülkében kuporognak, mint egy szomorú virágcsokor az esküvő után. Összekapaszkodva várnak valamit. Majd elindulnak a nézők, a világ felék, kifelé a bezártságból, újra vad ritmussal adva egymásnak erőt az újrakezdéshez, a szembeszálláshoz, a megoldás akarásához, de nagyon nehéz! A hangulat egy felfokozott pillanatában kivágódik az ablak, belép újra a fiú! Lassított mozgással, őrült vágyakozást kifejező zenei aláfestéssel, és a nők izzó, könnyes, fájdalmas vágyakat sugárzó tekintetétől kísérve úszik el előttünk a „NAGY Ő”! Mi lesz? Ezek a nők szétmarcangolják áldozatukat itt mindjárt! De nem! A váratlan fordulat mindent megmagyaráz, és kicsit feloldja a feszültséget. A fiú, mint „akirályfihófehérparipán”, itt felejtette a koronáját, csak azért jött vissza! Felteszi a fejére, és ahogy jött, távozik. Vége! Iszonyú a fájdalom. Nincs megoldás. Lányok, ez a sors, ezzel kell élni, ezt kell kibírni! Várjuk a hófehér paripást, de ő, ha felvillan is egy kis időre, NEM jön el! Nincs „boldogan élünk, míg meg nem halunk”!

Jó ritmusú mozgásszínházi előadást láttunk, mellbevágó üzenettel, kitűnő koreográfiával, zenével! Fantasztikus dramaturgiai húzásokkal, fordulattal! Bata Éva ismét elbűvölt bennünket rendezésével! Rendező társa, Szél Rebeka volt, láthatóan sokat segített a lányok felkészítésében! Öt nap alatt nagyon nehéz a kontaktot úgy megtanulni, hogy a technika és az érzelmek is működjenek az előadásban! Rengeteg munka! A kilenc nő nem is egyformán volt képes elsajátítani a technikai tudást, voltak pontatlanságok, ritmikai hibák, csúszások, de az érzelmi jelenlét tökéletesen sikerült! A szenvedély, az akarat sütött, égetett a színpadon! Főleg a záró jelenetben a „királyfira” szinte egy nőként néző tekintetek sugárzása adott döbbenetes érzést a nézőnek! Kiváló munka, csodálatos élmény volt! Gratulálok! A lányok: Pap Zsófi, Szigeti-Lőrincz Laura, Nagy Rebeka, Nagy Netti, Tusor Regina, Molnár Alexandra, Nagy Kriszti, Kovács Vanessza és Borda Panna Boróka.

Előadás Éve
Felvétel