Ugrás a tartalomra

Valami érzést / gyönyörűt, szépet / valami hangot / valami képet /

Napfény ecsetje / napsugár húrja /

Valami újat / valamit újra / valami ősit / valami égit /

Valami hősit / valami régit / valami földit / valami gyarlót /

Fagyöngyöt vágó / holdsugár-sarlót.

Szent dal csengését / majd a szent csendet /káoszban fogant / újjászült rendet /

Játékot, harcot / s a végén békét / tó mélyén alvó / tündérek képét /

Lelkek sebére / hófehér tépést /

Tenni az Isten / felé pár lépést / átlépni közben / árkot, göröngyöt/

És az Embernek / szórni a gyöngyöt!

 

/ Kárpáti Tibor verse, dallam: Misztrál /

Előadások

Urnatúra - Drozdik Bianka, Kurucz Gábor

A parádi völgyben sötét lett. Újabb előadás helyszínére vándoroltunk, és utunkat, mint a mesebeli vándorlegényét, csak a hold és a csillagok világították meg. Egy erdei játszótérre értünk, ahol a fajátékok természetesen átalakultak mesebeli helyszínekké, várrá, kovácsműhellyé, ördögtanyává, veszélyeket rejtő vándorúttá. „Urna-túrára” hívnak a rendezők, Drozdik Bianka és Kurucz Gábor. Ez a cím (Urna-túra) igen sokatmondó, kíváncsian várom a fejleményeket. A középen álló őrtoronyból (deszka-vár) fényekkel irányítják a nézők figyelmét az éppen aktuális játszóhelyre. Leülni nem is érdemes, elég rövid jelenetek vannak egy helyen. Járnak a nézők, mint óralapon a mutatók. Teljes kört teszünk meg, s ez alatt sokféle jelenetet látunk. Keresem a történetek összefüggését, de nehezen bogozom ki. Így a mozaikokra figyelek külön-külön, mert azok, így önmagukban, izgalmasabbak kezdenek lenni. Látok egy apa-fiú konfliktust, amely hasonlít egy király és fia helyzetre, de a lényeg a szülő-gyerek közti ellentétre épül. Mást akar az apa, és mást a fiú. Apa nagy hőst, kiváló, erős, rendíthetetlen fiút szeretne a fiából, aki a hatalomért harcolni, ölni is képes, nem fél a kegyetlenségtől, gondolkodás nélkül ítélkezik bárki felett a győzelem érdekében. A fiú mást akar. Szeretne innen elmenekülni, nem szereti ezt a hatalomszomjas világot, ő valami másra vágyik. (Talán szeretetre?!) Az apát ez nem érdekli, nem is ismeri a fiát, és nem is képzeli el, hogy másképp történjenek a dolgok, mint ahogy ő akarja. Ismerős helyzet, örök probléma, nincs új a nap alatt! Szabó Csaba hitelesen alakítja a szorongó, szenvedő fiút! Mellette oda kell figyelnem a húgára is, (Révhegyi Andrea alakítja), aki a kívül maradók közönyével, lábat lóbálva ül a trónon, beletörődve a sorsába! Szépen elemzett, sokat mondó helyzetkép! A fiú véletlen megöli a húgát, ezért menekülnie kell. Útja során próbák sorát kell kiállnia. Utcalányok csábítgatják a pénzéért, gonosz útonállókat kell legyőznie, majd találkozik a szerelemmel is. Megismerünk egy másik fiút, (Varga Levente alakítása), aki a keleti harcművészetet tanulja, majd a világ legjobb kardját nyeri el, hogy hőssé váljon. Itt már kissé kaotikussá kezdett válni számomra a sztori, nem egészen értettem, miért nem tetszik neki a kard, miért nem akarja elfogadni, miért hajtogatja oly sokat, hogy „de én ezért nem tettem semmit…”. Ki akarja, hogy legyőzze a rossz erőket, miért kell neki egyáltalán győzni? A küzdelemre ugyanis sor kerül, de előbb látunk egy fekete maszkot viselő nagy „lényt”, aki elrabolja és elrejti a szép királylányt. Az erdőből felbukkanó fekete ember, karjában a lánnyal, nekem a „szépség és a szörnyeteg” emlékét idézte, főleg azért, mert leülve, óvatos gyengédséggel simogatta, reszkető félelemmel óvta a kis királykisasszonyt. A gonosz, a csúnya is tud szeretni? Talán ez lehetett itt az üzenet. Aztán megjelentek a „hősök”, az eredeti királyfi és a később megismert kardos bajnok, és megvívták a csatát. Nem tudom, mi lett a vége, mert nem jól láttam a tömegben, de visszaértünk a kezdőhelyre, és valami mégsem úgy lett, mint a mesékben. A királykisasszonynak nem a tiszta szívű bajnok kellett, hanem a gonosznak tűnő…. Hát igen. Az életben sem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy a mesékben meg van írva…. A játszók erős jelenléttel, dinamikával igyekeztek játszani végig, de mintha csak a pillanatok ereje lett volna számukra a fontos, és nem a cselekvéseik, érzéseik távolabbi célja. Mintha a történet egyberendezésére, összerakására már nem lett volna elég idő, valahogy elvesztek a részletekben. Úgy érzem, nagy élvezettel analizáltak a játékosok a rendezőkkel együtt helyzeteket, pillanatokat, érzéseket, de nem tudtak felülemelkedni a pillanatokon, nem történt meg az emberi motívumok szembe- vagy párhuzamba állítása. A háttérben biztos jó drámafoglalkozások zajlottak, de ha ebből színházat akarunk csinálni, akkor ahhoz több kell!  Talán egy jól megírt drámai szöveget kellett volna használni, még akkor is lett volna lehetőség a szövegtől eltávolodva problémákat elemezni, majd már egyfajta érzelmi többlettel, ismét visszatérni a szöveghez. Bizony, nem könnyű mesterség a rendezés és a dramaturgia! Mégis nagyon értékesnek tartom a csoport munkáját, mert láthatóan nagy szeretettel és élvezettel játszottak egymással a fiatalok, és ez a legfontosabb egy színjátszó táborban: megismerni, megszeretni, elfogadni egymást, és mellette talán elgondolkodni a színház titkairól, megpróbálkozni az üzeneteinket színházi nyelven megfogalmazni, és ha rájövünk, ez milyen nehéz és szép feladat, akkor már nem éltünk hiába! A kincseket, gyöngyöket, érzések és élmények formájában, örökre magunkkal visszük! Csak így tovább!

A pókhálót fonó lány - Spiegl Anna, Ivanics Tamás, Kara Dávid

Esteledik. Ivanics Tamás invitálására, elindulunk az erdőbe. Ilyenkor látja az ember, milyen is az igazi sötétség! Zseblámpák imbolygó fényénél próbálunk biztos talajt keresni a lábunk alá, a beszélgetésünk egyre halkul, majd belépve a játéktérbe, teljesen el is csöndesedünk.

Citeraszó ismerős hangja űzi a félelmet, bár körbenézve még így is bátortalanul ülünk le a kijelölt helyre. Homályos fényben szinte a fejünket súroló pókhálóval teleszőtt hegyoldalban vagyunk. Sajnos, a lejtőre kell ülni, a játszók vannak fentebb, ezért hamarosan fel is áll mindenki, hogy jobban lásson! Nem véletlen, hogy a görögök óta úgy használjuk a színházat, hogy fentről nézünk lefelé, és nem fordítva, ez itt sem akar működni! Nagyon kell ügyeskedni annak, aki mindent látni akar. Úgy érzem, minden igyekezetem ellenére, néhány fontos momentumról lemaradtam az est folyamán, bár így is egy különleges, furcsa, álomszerű élményt kaptam. Az előadás „Az aranyat fonó lány” című észt népmese alapján készült, de a hely szelleme és a rendezők olvasata kissé átváltoztatta a történetet. Szerintem, mindenképpen az előadás javára! Amint a nézők nagy nehezen leültek, vagy egy bizonyos helyen megálltak, hangokra leszünk figyelmesek. A pókháló szerű képződményt három fehér kendővel bekötött fejű lány szövögeti, mintha az idők kezdete óta tennék ezt, és mintha az idők végezetéig ez lenne a dolguk. Pedig húsvér embereknek tűnnek, akik a hálószövés mesterségét éppen a legkisebb lánykának magyarázzák, megszidva ügyetlenségéért. Majd elunják a munkát, és a kislányok kedvelt játékát kezdik el játszani, a fonalat két kézzel ügyesen fordítgató, átadós-átvevős játékot, amikor valami ijesztő hangtól megrémülnek, és reszketve bújnak el. Valaki tehát felügyeli őket, valaki parancsára folyik itt ez a munka. A lányok nem szabadok. Foglyok. Állatkoponyák kézre húzott bábként, egybe fonódó testként kúsznak a légben. Nagyon szép összmunka révén, több színész egyforma kígyózó mozgása teszi olyanná, mintha egy sokfejű/koponyájú szörnyeteg közeledne, és fenyítené a lányokat. Nem véletlen a kitűnő bábmozgatás és a testtel való pontos játék, hiszen a rendezők bábszínészek! Spiegl Anna és Ivanics Tamás egy osztályba jártak a Színművészeti Egyetemen, és most ez az első rendezésük itt a PASZTon. Rendezőtársuk még Kara Dávid, aki képzőművészként csodálatos és döbbenetes fényeket varázsol az erdőbe! Jó ez a triász, érzem, hogy mind a hárman erős képi világgal, különleges metaforákkal, hang- és mozgásvilággal látják/láttatják a világot! Igazi látványszínház születik! Ijesztő, hatalmas lábú pók lépeget és harcol a főhőssel, mert közben persze a történet szerint, egy fiú arra téved, beleszeret a legkisebb lányba, és ki akarja szabadítani a pokol mélyéről. A sors és szolgálói elől azonban nincs menekvés! Futnak, futnak a szerelmesek, de a gonosz szellemek utolérik őket, és a lányt befonja a pókháló, nem menekülhet. Érdekes momentum volt, amikor az üldözési jelenetben mobil-szerű képernyőn vetítettek ki futó kis rókákat, ezzel humoros és mozgalmas kergetőzést láthattunk! A fiú (Szucsán András) játékát szintén egy báb, egy kézre húzható kedves kis figura tette még kedvesebbé. Ügyesen játszott a kis bábbal Szucsán András, igazi bábjátékosként szinte eggyé vált bábjával! Nehéz ez a technika, de ő rendkívüli fegyelemmel és figyelemmel meg tudta csinálni! Szép volt a szerelmesek egymásra találása! (Leány: Sáfár Adél) A fiú kemény harcot vív a gonosz lelkekkel, üti-veri őket, de nem tudja legyőzni a bűverejüket. Csókkal búcsúzik kedvesétől, aki azonban a szájából egy ollót ad szerelmének! Igen! El kell vágni a fonalakat, el kell vágni a gonosz erő hálóját! Egyedül nem megy! Hívja a nézőket segíteni, akik természetesen lelkesen vagdossák, tépdesik a hálót, segítik kiszabadulni a lányt! Futnak is a szerelmesek, nyöghet a banya! A távoli erős fény, az ÉLET felé menekülnek, de a helyükön megjelenik egy új fonál, ami elkezd nőni! A gonoszt tehát nem tudták legyőzni! A boldogság fája tövében mindig ott lapul az ármány! Az erdő fénybe borul! Apró fénygömbök úszkálnak a légben. Nekem ez megnyugtatóan szép kép, a lelkek játéka! Titokzatos, boldog/szomorú, félelmetes, mégis reményt adó hangulat! Szép színházat láttunk, a fényekkel, hangokkal kreatívan játszó, erős látványvilággal rendelkező szürreális mese képei, hangulata, érzelmei sokáig kísérni/kísérteni fognak! Köszönöm az élményt!

Ábelesz-kóbelesz - Bárnai Péter, Konfár Erik

Az est ötödik előadása a tábor parkjában, fákkal, bokrokkal jól körülhatárolt térben játszódott. Igen, rögtön szembetűnt és sokféle asszociációt keltett egy bizonyos fa. Szerteágazó törzse, kacskaringós ágai, dús lombja sok lehetőséget rejtegetett. Ki is használták a játék során: felmásztak rá, elbújtak mögé, átbucskáztak alatta, s így tudtak átváltozni valami mássá, villanykörtéket erősítettek rá, s a csillagos égbolt jelent meg előttünk. Igazi mesefa, életfa! Jó ötlet volt itt játszani! Az előadásban az „Ábelesz- kóbelesz” című magyar népmesét dramatizálta a két rendező, Bárnai Péter színész, és Konfár Erik színész-hallgató. Ők is beleszőttek az eredeti mese fonalába egy mai történeti szálat. Szépen harmonizált, párhuzamosan fejlődött mindkét történet, a pontos fényváltások pedig mindig érthetővé tették, melyik időben vagyunk éppen. A mesebeli király eltéved az erdőben, találkozik az ördöggel, akinek megígéri, hogy neki adja azt, ami otthon még nem volt, de most már van. Lánya született. Búsult a király és a királyné, de 15 év múlva jött az ördög a királykisasszonyért, aki szerelembe esett Jancsikába, az ördög által korábban elrabolt ördög-szolgába. Megszöknek, az ördög üldözi őket, de végül a szerelmesek legyőznek minden akadályt! A mai sztori szintén a szerelem győzelméhez vezető utat járja végig, csak itt a fiatalokat kísértő mai veszélyeket, „ördögi kísértéseket” (ital, dohány, kábítószer) kell leküzdeni, míg megtalálják a boldogságot. Szép kép a befejezésé, ahol a két történet szinte egybeolvad, mert mindenki a hullócsillagokban gyönyörködve élvezi az élet szépségét! Az „életfán” kigyulladnak az égők, és mozgatásukkal a csillagok hullását is imitálni tudják! (Ekkor Parádon is éppen az augusztusi hulló csillagokat lesték éjszakánként a kíváncsiak, illetve a „szerelmesek”!) A történetvezetés egyenes szálú, tisztán érthető és élvezhető volt! A jelenetek pergő ritmusban, pontos fényváltásokkal és kitűnő zenei aláfestéssel követték egymást! A szereplők pontosan tudtak egyik szerepből a másikba lépni, fantasztikus energiával, egymásra-figyeléssel játszottak! Nem csak tudták a dolgukat, de nagyon élvezték is. Örömjátékot láttunk, és ez az öröm a nézőkre is átragadt! A humor is jól működött! Például a bulira készülődő lányok és fiúk izgatott szervezkedése, mobilos üzenetváltásai, bénaságaik, vagy az ördög becsapása céljából a királykisasszony helyett küldött pásztorlány viselkedése az ördöggel szemben! A tábor előadásai alapján, ha lenne ilyen, itt adnám ki a legjobb színészi díjat Szabó Katának, aki egy mozdulattal, egy mimikai váltással, egy hangszínnel azonnal át tudott változni a kedves kis leánykából buta parasztlánnyá, zsörtölődő menyecskévé, vagy éppen házsártos asszonnyá, akitől az ördög is fél! Szuperül működött! Színészi alakításával emlékezetesen szép pillanatokat ért el még az ördögöt színesen, frenetikusan jó hangszínekkel alakító Szendi Gergő, a király bánatát, dühét kiválóan felmutató Szabó Ádám, Jancsika szerepében a tisztaságot, őszinteséget, elszántságot felmutató, és nem utolsó sorban a testi erejét jól felhasználó Budai Gábor, és a szende, de bátor királykisasszonyt játszó, a legegyszerűbben, és ezért leghitelesebben megszólaló Nagy Zsófi! A csapat többi tagja is fergetegesen játszott! Kitűnő hangulatokat, energiákat, mozgásokat mutattak fel a tömegjelenetekben, például a pokolbéli táncban, a búzatábla, a templom, a tó felmutatatásakor. Kiemelném még az egyik legszebb képet, a gőgicsélő kisbabát dajkáló anya képét, mozgatását! Telitalálat, frenetikus ötlet!! Az előadás üzenete nagyon egyszerű: a szerelem ereje minden akadályt legyőz! A színházi élmény és hatás azonban nagyon nagyszerűen működött! A színház eszközeivel így lehet gyöngyöt szórni, szépséget, örömet, értéket adnia nézőnek és játszónak egyaránt!

Fanyarország - Sárosi Gábor, Gaborják Fanni

A második előadáshoz a völgyből felvándoroltunk a hegyoldalba, egy tisztáshoz. Kör alakú teret alakított ki a játékhoz a rendező, Sárosi Gábor. Útközben a csodaszarvas jelent meg előttünk, hívottbennünket, hogy kövessük, mert „nekem még a bugyimban is kincs van” – mondogatta. És mi persze gondolkodás nélkül követtük, vagyis „üldözőbe vettük”. Igen, értem. Mi magyarok ilyenek vagyunk! Megyünk, keressük a pénzt, a kincseket, és nem mást! A szarvast játszó Szabó Balázsra leveles faágakból készült agancsok voltak erősítve, ami természetesen rögtön ironikus hatást váltott ki. Ehhez még hozzájárult a fentebb idézett mondat komikuma. Balázs ráadásul olyan szenvtelen hangon tudta ezt mondani, mint aki biztos benne, hogy elég a kincs szót kimondani, már mindenki lohol utána. Biztos volt ebben, ezért mondta halkan, erőfeszítés nélkül, kis kikacsintással rásegítve! Nagyon találó eszköz volt a kezdéshez!  Azonnal éreztük, hogy a következő órában egy szarkasztikus, groteszk „magyarképet” látunk a csodaszarvas monda alapján. Zűrzavaros, kaotikus világba értünk. Az ember elkorcsosult, érzelemmentes, állatias ösztönökkel tomboló lény. Vad zene, vad mozgások. „Közeleg a világvége. Noé bárkájára közülünk már senki se fér fel…”. Hogyan is kezdődött? Emese álmával, a turullal, az álomban fogant fejedelemmel… csak hát a legenda úgy születik, ahogy egy nagyon egyszerű történetet mindenki máshogyan mesél tovább. Ki-ki a saját szerepét szépíti, nagyítja fel, a következő még tesz hozzá valamit önmaga dicséretére, és így tovább. Négy féleképpen halljuk egy lány éjszakai kalandjának, teherbe esésének történetét. Négy nagyon különböző stílus, személyiség, beszédmodor, szóhasználat. A mába átvezető zenei effekt pontosan érezteti a párhuzamot. Ki tudja az igazságot? Úgy mesélünk mindent tovább, ahogy akarjuk, és úgy hiszünk el belőle valamit, ahogy nekünk tetszik. Sose derül ki hát az igazság! Mert hát szép is lenne az isteni eredet, de amit utána tettünk mi magyarok, az rácáfol a mi „isteni voltunkra”! Nézzük, tovább! A „Feszti körkép mintájára” a nézőtéren ülők középről forognak körbe-körbe, ahogy a játszók a magyarok útját bemutatják. Mindig egy új út keresése az elválasztó motívum, mert mindig elszúrtunk valamit, de megyünk tovább, követjük a szarvast, keressük a kincset, a csodát. „Volt egyszer hol nem volt… volt egyszer egy jósnő, aki mindent látott, elmentek hozzá a magyarok… ő fogta a ceruzáját, és leírta nekik a múltjukat, a jövőjüket, és egy tortareceptet, hogy legalább egyenek egy jót.” Igen, ilyen egyszerű ez, ennyire szomorú, ennyire groteszk. Mosonyi Alíz „Magyarmesék” című kötetének rövid kis meséi, abszurd történetei jó ötleteket adtak a rendezőnek és a játékosoknak az improvizációkra, az áthallások megjelenítésére! Minden állomáson feliratok jelezték a magyarok útjának állomásait, például -„Az intoleranciás tengeren is túl!”-, vagy „Fanyarország” vagy „Nyugati pázsit-Magyar ugar” stb., ahová megérkezvén, a játékosok rögzített szöveges improvizációra épülő monológokban mondtak el történeteket saját tapasztalataikból, majd jelenetekkel is igazolták az állításokat. Rendkívül dicséretes, hogy a monológokat egyszerű, természetes hangon mondták a játszók, ami egy amatőr színész legnehezebb feladata, legnagyobb érdeme, éppen ezért legdicséretesebb teljesítménye! Tudták mit mondanak, miért mondják. A próbákon biztos sok elemzés, történetmesélés, rögtönzés, a tények ok-okozati kivesézése történt. Minden játékos megtalálta a saját hangját a színpadon, hitelesen közvetítette a gondolatait, lekötötte a figyelmünket, érdekeltté tettek a részvételre! Különösen kiemelkedő volt Bartos Ágnes, Csúcs Olívia, Támadi Anita és Szabó Balázs alakítása! A kiváló zenei válogatás jó ritmust adott a játéknak, erősítette a jelenetek gondolatiságát! Kiváló csapatmunkát láthattunk, Sárosi Gábor rendezőtársával, Gaborják Fannival éles és merész kritikát fogalmazott meg a mai világunkról, és ebben a munkában a csoport tagjai is aktívan részt vettek! Az egyik legszomorúbb emlék számomra az, amikor a „volt egyszer egy öreg néni” haldoklik az ágyán, és a rokonok csak azért szobroznak, kedveskednek mellette, hogy írja alá a mindent rájuk hagyományozó végrendeletet! Mikszáth Szent Péter esernyőjének rokonai jutnak eszembe, akik az öreg Vibra hagyatékán viaskodnak. Bizony, elég szomorú, hogy ez ma is így van, (és örökké így lesz!), s a fiatalok szeme vádlón kérdezi: Miért? Miért? Az „önzésről szól a nóta”, csak önmagunkért teszünk mindent! S az öreg néni meghal, s nem tudja megírni nekünk azt a történetet, aminek jó lett volna a vége! A groteszk, Örkényt idéző Mosonyi Alíz mesék kiváló alapanyagot szolgáltattak a szemet és lelket bántó tükörbe nézéshez! S a magyarok (mint mindig!), elbúsulnak nagyon. Az előadás Kamondy Ágnes dalával állít, kérdez, vádol: „Jó lesz nekünk. Csak előbb lágyan tönkremegyünk. Jó lesz nekünk, ha intelligens gépek leszünk?? Jó lesz nekünk, mert te se engem, én se téged, minket már a bűn se véd meg! Jó lesz? Jó lesz?…” Nehezen álljuk a játékosok kérdő tekintetét, és nehezen indul erre a taps is. Később aztán annál nagyobb az ováció, mert mindenki érzi: fontos dolgok történtek itt és most velünk! A színház ismét betöltötte funkcióját! Jól feltette a kérdést! Köszönjük!

Szusszanásnyi szünet, és már tolongunk is a minél jobb helyekért a kupolának nevezett játéktérben a következő előadás megtekintéséhez.

Gyöngyöt az embernek - Feczesin Kristóf, Kállai Máté

Valami érzést / gyönyörűt, szépet / valami hangot / valami képet /

Napfény ecsetje / napsugár húrja /

Valami újat / valamit újra / valami ősit / valami égit /

Valami hősit / valami régit / valami földit / valami gyarlót /

Fagyöngyöt vágó / holdsugár-sarlót.

Szent dal csengését / majd a szent csendet /káoszban fogant / újjászült rendet /

Játékot, harcot / s a végén békét / tó mélyén alvó / tündérek képét /

Lelkek sebére / hófehér tépést /

Tenni az Isten / felé pár lépést / átlépni közben / árkot, göröngyöt/

És az Embernek / szórni a gyöngyöt!

 

/ Kárpáti Tibor verse, dallam: Misztrál /

Nem is lehetne szebbet elképzelni a Mátra kies völgyében ennél a dalnál, melyet rendkívüli szenvedéllyel, csodálatos férfierővel énekel Boller Balázs az összehúzott függöny előtt. Száll a hang, betölti a völgyet a férfienergia, mintha valami ősi imádság repülne a múltból, át a jelenen, túl a jövőbe! Félmeztelen testtel, nyitott szívvel kér, követel, ad és szívet melegít ez az imádság! Érezzük, a tábor minden lakója és az egész emberiség vágyát visszhangozzák a hegyek! Ennél nem is lehet szebbet és jobbat adni és kapni! A dal még ott zeng a fülünkben, de már figyelni kell, mert kezdődik a mese! Egyszer volt, hol nem volt… A rókalányok (Sallai Zsóka, Hábenczius Anna) kedvesen mókázva, játékos lendülettel visznek bele a játékba, mert mint az út elején mondták, „egyedül nem megy”! A játékhoz, a színházhoz, a meséhez együtt jutunk el. Ők a játékmesterek is, figyelnek, beavatkoznak, irányítják a néző figyelmét is. Színesen, jó mozgással, hangjuk, arcjátékuk kiváló játékával bűvölik el a nézőt. A rókaszemű királykisasszony című mese ismerős fordulatait látjuk. Az öreg király megkéri három fiát, hogy hozzák el az ifjúság madarát, mert érzi a halál közeledtét, és szeretne megfiatalodni. A legkisebb fiú jólelkűségéért eljut a madárig, de ott egy gyönyörű leányra is lel, akit haza akar vinni feleségnek. Az irigy bátyók ezért megölik, ők akarnak hősként tündökölni. A végén azonban a gaztett kiderül, és mindenki elnyeri méltó büntetését, vagy jutalmát. Az előadás rendezője (Feczesin Kristóf) azonban ki-kikacsint a jelen világunkra a meséből. Az öreg király pirulákat szed reszkető kézzel, amitől még szenilisebb lesz. A királykisasszony (Barna Pap Bianka) húsvér hisztis mai lányka, aki kapkodva készül a randira, lábát borotválja, szemét festi, haját sokféle fazonra igazgatja. Az egyik idősebb testvér (Siklósi Kristóf) az erős, macsó, de agyatlan fiúkat tipizálja, akik érzelmek nélkül ütnek, vernek, mert ez jelenti számukra a sikert. A másik bátyó (Tóth Soma) a „nyeszlett”, de agyafúrt, ravasz fiúkat jelképezi, akik úgy akarnak boldogulni, hogy átvágják, becsapják embertársaikat. Mindketten erős, sarkított jellemvonásokkal ábrázolnak, játékuk a paródia felé hajlik, a nevettetés technikáját magas színvonalon ismerik és használják úgy, hogy nem viszik túlzásba, nem ripacskodnak, nem „baromkodnak”, csak éppen szembesítenek az emberi gyarlóságokkal. Gyakorlott színjátékosok, okosan, átgondoltan játszanak! Boller Balázs, a legkisebb királyfi kiválóan ábrázolja a tiszta szívű, jóhiszemű embereket, akiket rendre át is vágnak mai világunkban. Kiválóan énekel, sőt rappel, határozottan, óriási lendülettel játszik. Az eredeti mesében a legkisebb királyfit miszlikbe aprítják a bátyjai, de a róka, aki a” jó tett helyébe jót ád”, az életet adó forrasztó fűvel újraéleszti a fiút. A mese jelen változata ezt a kis illúziót sem engedi meg, mert itt is kitekint a mába. Ma már nincsenek csodák, a forrasztófű árus, a díler, nem ad varázsfüvet (kábítószert), mert nincs elég pénze a rókáknak. Aki nem ismeri a mesét, annak ez az epizód érthetetlen közjáték, hiszen nem hangzik el a néző számára fontos információ, hogy mire kell a gyógyfű, vagyis itt a „PAsztíz” kábszer! Hát igen, aki nem ismeri a mesét, „járjon utána”, és olvassa el! (Én is így tettem, mert ezt ott én sem értettem. ) Az előadás vége sem az eredeti mesevég („minden jó, ha a vége jó”), hiszen a kis királyfi nem éled fel, a rókák a „kis herceg” gondolataival búcsúznak tőle, sírva „engedik el a halálba, az egekbe, a csillagokra”, ahol majd mindig létezni fog. A királykisasszony pártában marad, az öreg királyhoz nem jut el az ifjító madár, akit Tóth Betti alakított. Erre is utólag jöttem rá, mert nem volt eléggé világos, hogy neki mi a szerepe! Szép és tanulságos kis monológokat mondott a boldogságról, az élet értelméről, de kicsit „erkölcstankönyv” íze volt, ezért inkább zavaró megszakítások voltak a jelenetek között, mintsem rásegítettek volna a történet megértésére. Jó lett volna talán, ha mozgással, vagy valami kellékkel, hang-effekttel segítettek volna nekem, a nézőnek megérteni, hogy ő a madárka! Az előadás zenei világáról. a jó helyeken, erős dinamikával megszólaló dobszórólKállai Máté gondoskodott. Segítette az előadás ritmusát, erősítette az érzelmeket, indulatokat! Az előadás összességében magas érzelmi töltetű, dinamikus, szenvedélyes játék volt. Még egy hét munka kellett volna, és az elvarratlan szálak, kissé homályos pontok is kitisztultak, pontosabbak lettek volna! A szándék azonban érthető volt, az üzenet átjött! Sok a gazság, kegyetlenség, a gyűlölködés mai világunkban, ezért is kellenek a „gyöngyök, a napfény ecsetje, a szent csendek, a káoszban újjászült rendek, a béke…”

Ez az érzelmi felütés az egész este hangulatát, a további előadások alaphangvételét, üzenetét erősen meghatározta. Minden előadás a mesék, vagy mesei motívumok felhasználásával, a jelen kaotikus világáról szólt, és minden előadás kereste a rendet, a szépet, a gyöngyöt…

Princess - Bata Éva, Szél Rebeka Anna

Izgalmas tér. Kör alakú, több ajtóval, ablakkal a fal mentén. A sötétítés is megoldható a spaletták becsukásával. Fények, zene szinte a profi színházi körülményeket idézik. A plafon tényleg kupolás, kicsit a templomot, kicsit a kilátótornyot idézve. A nézők a tér egyik felében ülhetnek le, szemben velünk a félkör alakú játéktér paravánokkal felosztva. Minden kész, kezdés, sötét, csend. A felderengő világosságot megszokva, szétnézünk a színpadon. Minden leválasztott kis „fülkében”, egy-egy lány kuporog, fejük a kezükre hajtva, mozdulatlanul. Váratlanul nyikorog az egyik ajtó. Fiatal fiú (Feczesin Kristóf) félmeztelen, mezítláb lopakodik be, ijedt szemekkel keres valamit. Aha! Egy szerelmi légyott utáni hajnal ez, hiszen a fiú óvatosan szedi össze a ruháit a lányok mellől, alól, mögül, majd óvatos zerge-léptekkel kiugrik az ablakon. Spaletták be, újra csönd. Az egyre erősödő fényben a lányok kezdenek ébredezni, mocorogni. Szinte érezzük, látjuk a gondolataikat. Felidéződik a szenvedélyes múlt éjszaka, csodálatos szerelmi együttlét emléke, majd rájönnek, hogy egyedül vannak az ágyban. A „kedves lovag” elpárolgott. Először csak kaparászás, a testrészek csapásai, simításai, majd egyre erősödő ritmusú mozgás jelzi az utat, ahogy a test és a lélek ráismer arra, hogy magára maradt. Vad düh, kíméletlen önmarcangolás, kegyetlen kínlódás, tehetetlen harag ez a ráébredés arra, hogy átvágtak, hogy csalódtunk, hogy itt maradtunk. Miért? Elrontottam valamit? Nem vagyok jó?  Mit kellene? Mit kezdjek a vágyaimmal? Hogyan kellene??!! Erős zenei effektek is besegítenek a kínok kínját viselni, majd egyszer csak észreveszik a nők, hogy nincsenek egyedül. A szomszéd „szobában” is szenved, lélegzik valaki! Át akarnak menni egymáshoz, kúsznak a paraván alatt, húzzák-tolják egymást, míg végül egy fülkében kuporognak, mint egy szomorú virágcsokor az esküvő után. Összekapaszkodva várnak valamit. Majd elindulnak a nézők, a világ felék, kifelé a bezártságból, újra vad ritmussal adva egymásnak erőt az újrakezdéshez, a szembeszálláshoz, a megoldás akarásához, de nagyon nehéz! A hangulat egy felfokozott pillanatában kivágódik az ablak, belép újra a fiú! Lassított mozgással, őrült vágyakozást kifejező zenei aláfestéssel, és a nők izzó, könnyes, fájdalmas vágyakat sugárzó tekintetétől kísérve úszik el előttünk a „NAGY Ő”! Mi lesz? Ezek a nők szétmarcangolják áldozatukat itt mindjárt! De nem! A váratlan fordulat mindent megmagyaráz, és kicsit feloldja a feszültséget. A fiú, mint „akirályfihófehérparipán”, itt felejtette a koronáját, csak azért jött vissza! Felteszi a fejére, és ahogy jött, távozik. Vége! Iszonyú a fájdalom. Nincs megoldás. Lányok, ez a sors, ezzel kell élni, ezt kell kibírni! Várjuk a hófehér paripást, de ő, ha felvillan is egy kis időre, NEM jön el! Nincs „boldogan élünk, míg meg nem halunk”!

Jó ritmusú mozgásszínházi előadást láttunk, mellbevágó üzenettel, kitűnő koreográfiával, zenével! Fantasztikus dramaturgiai húzásokkal, fordulattal! Bata Éva ismét elbűvölt bennünket rendezésével! Rendező társa, Szél Rebeka volt, láthatóan sokat segített a lányok felkészítésében! Öt nap alatt nagyon nehéz a kontaktot úgy megtanulni, hogy a technika és az érzelmek is működjenek az előadásban! Rengeteg munka! A kilenc nő nem is egyformán volt képes elsajátítani a technikai tudást, voltak pontatlanságok, ritmikai hibák, csúszások, de az érzelmi jelenlét tökéletesen sikerült! A szenvedély, az akarat sütött, égetett a színpadon! Főleg a záró jelenetben a „királyfira” szinte egy nőként néző tekintetek sugárzása adott döbbenetes érzést a nézőnek! Kiváló munka, csodálatos élmény volt! Gratulálok! A lányok: Pap Zsófi, Szigeti-Lőrincz Laura, Nagy Rebeka, Nagy Netti, Tusor Regina, Molnár Alexandra, Nagy Kriszti, Kovács Vanessza és Borda Panna Boróka.

Táborszervezők