A rendező bevezetőjéből annyit tudunk meg, hogy Freud és Kierkegaard szövegeit felhasználó, illetve a filozófiai gondolatok alapján született asszociációkra, rögzített improvizációkra épülő előadást fogunk látni. A bevezető gondolatok után, már le is mondtam arról, hogy egy összefüggő történetet lássak, közben mégis kialakult előttem a sztori. Isten(nő) megteremtette az embert és a földet. Az ember éli az életét, de valahogy nem stimmelnek a dolgok. A förtelmes és furcsa vágyak, ösztönök megnehezítik a békés együttélést, a jó és a szép csak ELMÉLET marad, a gyakorlatban egészen más történik, a SZENTnek hitt elvek nem működnek, nincs igaz szeretet, nincs egymásra figyelés, az ember magányos korccsá válik. Ezek a „balsikerű életszeletek”, melyek a játszók élményeiből kerültek felmutatásra, hiteles bizonyítékai annak, hogy itt valami nagyon elromlott. Például hiteles képet kapunk arról a tanítási óráról, ahol a középiskolai tanárnő gügyögő, cukormázas stílusban próbálja rajzos ábrával is megtanítani a diákoknak, mi a BŰN. Mézes-mázos kinyilatkoztatásai, közhelyes megfogalmazásai hiteltelenek, nevetségesek és komolytalanok. Pedig még gumicukrot is nyom a gyerekek szájába, hogy „illusztrálja”, milyen „undorító” azt más szájába tenni, vagy onnan elfogadni… Tanulság: csak egy embert szerethetsz a világon, aki egy embert már megcsókolt, nem csókolhat mást, mert az bűn… Dicséretes Támadi Anita hiteles játéka! Látszik, van „tapasztalata” az esetről…
Emlékezetes jelenet volt még a „nagyot halló” parasztember (Szabó Zsolt) és felesége históriája a vadkenderrel. A szemorvos erőszakos nemtörődömsége, kegyetlen kioktatása (Sáfár Adél) a vak emberrel szemben; vagy az „agyonédesgető”, önző feleség halálra-gyötrő kínzása kiszolgáltatott párjával szemben (Varga Nóri); az idegbeteg, perverz festő (Rácz Dóri) esete a gyanútlan vásárlóval; vagy a melegek tüntetését durván szétverő autós sztorija; vagy a szerelmi vágyait elfojtó fiatal nő őszinteségrohama (Drozdik Bianka). A játéktérben egy „igazi” autó is szerepet kapott, ami teljesen elhitette velünk, egy utcai tüntetés, veszekedés, „majdnem-gázolás” izgalmát. A hamis, gnóm mesefigura, Pokemon / Csimpokó halálának „fájdalmát” hitelessé tette Virág Barnabás, mellette jól ellenpontozva Varga Nóri deklamáló hangon adta elő a temetési szertartások bürokráciáját. Az Istennő ez alatt biztos jóhiszeműséggel és a teremtés tökéletességébe vetett hittel „bulizik” arkangyalai körében. Eljut hozzá a hír: Az emberek nem boldogok, valamit elrontottunk. De mit? Próbálkozzunk újra, készítsünk egy reklámfilmet a „you-tube-on”, vagy min? –mondja az Istennő- az almáról! „Egyetek egy új almát!” Aztán megnézik az arkangyalok a „nézettségi indexet”. Hoppá, csak 12! Úristen, senki nem nézi az üzenetünket? Miért? Ki a hibás? Persze az, aki nincs éppen jelen, vagyis a kígyó! Próbáljuk őt rávenni, hogy segítsen! De a kígyó is sértett, mert őt is „elszúrta” a teremtő, hiszen megalázó módon elvette tőle a kezeit, lábait, hogy örökre a porban kússzon! Mivel Isten nem adja ezeket vissza neki („amit egyszer megcsináltunk, azt nem változtatjuk meg!), a kígyó dühösen eltűnik, nem segít. / Hoppá, itt ismét Szent Lőrinc párhuzam: Szt. L. a kígyóknak veszedelme…/ Egyre zavarosabb, kínosabb a helyzet! Nincs megoldás! Hiába hallottuk illetve hallják az emberek fülei a szentenciákat, a valóság nem működik! Az előadás keretéül szolgáló filozófiai gondolatok álomról, emlékezésről, ébrenlétről, hitről, gondolkodásról, valami furcsa nyelven szólalnak meg: pöszén, dadogva, fura artikulációval, különös helyekre tett üvöltő hangsúlyokkal, ezzel is megnehezítve a megértésüket. Az álmoknak van-e teremtő ereje? (Freud) Hogyan környékezte meg a kígyó Évát? Véletlen találkozott a kígyóval, vagy Éva egy megtévesztett nő, vagy önmagának is hazudik? A hit és a pillanat, teremtő erejű dolgok. Kirkegaard szerint a filozófus ne csak a múltat közvetítse, hanem kérdezzen rá a jövőre! A bevezető után az előadás is a jelen és a jövő felé fordul: Csimpoko átrohan a színen, mindent felborít, szétrombol, menekül előle mindenki. Ijesztő erővel tör be a JELEN, a valóság! Jajgatunk, őrülten rángatózunk, úgy élünk, mint az állatok, hamis dolgokban hiszünk, (lásd mesehősök, rajzfilm figurák). Hová jutunk? Lehet, hogy tényleg eltévesztette Éva, és nem a TUDÁS fájáról ette meg az almát, hanem csak az élet fájáról?
És Isten ijedten, értetlenül néz ránk… nem mer „lejönni” közénk. A nézőtérről a kezdeti harsány röhögés egyre ritkul, míg végül felváltja a mindent értő illetve semmit sem értő bölcs mosoly. Teljes az elnémulás. „A többi néma csönd” üzenetét érzem, mert kizökkent az idő… Ki fogja helyretolni azt? Gábor zenei anyaga ismét kiváló válogatás, segíti megérezni és megérteni a gondolati szándékokat. Színészei bátran, oldottan mozognak a térben, értik, amit mondanak, jó ritmusú, feszült összjátékot láthattunk. Hogy nem mindenki érti az üzenetet? Ez már a filozofikus művek „átka”. Madáchot, Vörösmartyt, Goethét sem „értik” mindig színpadon… De a „kizökkent időt helyretolni” születtek ők is, és Gábor is… „Ó, kárhozat…”