Ugrás a tartalomra

Séta az erdő felé, hepehupás talaj, vadvirágok, majd árnyas fák. Kis tisztás előtt a nézőtér.

Elcsendesedünk.

Hirtelen jobbról és balról is hat ember rohan be egymással szembe a játéktérbe, majd az ütközés előtti másodpercben stop. A megszólaló zene hangjaira minden játékos egyedi, hullámzó, erőteljes mozgásba kezd. A szereplőknek jellegzetesen egyéni, ismétlődő motívumai vannak, de időnként bizonyos pontokon mégis egyformává válnak, majd újra külön-külön mozognak. Szépen, pontosan végzik a gyakorlatot, biztonságosak a találkozások, nagyon figyelnek egymásra és magukra. Ez a bevezető jelenet izgatott hangulatot teremt az élet ritmikusan ismétlődő küzdelmeiről, nyugvópontjairól, magányos vívódásáról, az ijesztő vagy éppen megnyugvást hozó találkozási pontjairól.

Új kép: a játékosok köteleket hoznak be, és pókháló szerűen feszítik ki a fák törzseire. Mint egy útvesztővé válik a színpad, lehet benne alatta, fölötte, közötte, ráfeszülve, belekapaszkodva járni, kúszni, ugrani, belegabalyodni. Az élet útjai! Meg kell tanulni közlekedni benne. Van, akinek könnyen megy, van, akinek véres küzdelem, van, akinek boldogság, és van, aki „beledöglik” és mégsem  tud benne élni. Ráadásul el kell sajátítani olyan szabályokat, melyeket mindenáron rád akarnak erőltetni, „meg akarnak neked tanítani”, ha tetszik, ha nem. Nem vagyunk egyformák. Vannak, akiknek segítenek a normák, megtanult lehetőségek, de vannak, akik szeretnének szabadon élni, egyéni  utakat járni. Nekik nagyon nehéz, mert mindig visszahúzza, visszarántja valami erő a közösségbe, az elvárt életcélok megvalósításába.

Emlékezetesek azok a képek, amikor az egyik „útkereső” lány (Kovács Lili) kiszakad, kiszabadul néha, és magányosan keresi az útját, keresi a szépet, a boldogságot, ami egy ideig jó, de aztán mindig visszatér a megszokott, egyhangú világba, talán maga sem tudja  miért? Nincs elég ereje, bátorsága végigjárni a saját útját? A másik kitörési lehetőségért a csoport egy szem fiú szereplője (Szendi Gergő) harcol, már majdnem sikerül neki elérni a szabadulási pontot a nézőtér irányába, de a többiek visszahúzzák, visszakényszerítik. Pedig a kötelek által határolt tér nehéz vívódást nyújt! A játékosok iszonyú energiákkal dolgozva éreztetik ezt velünk! A porban, falevelekben, gödrökben hemperegve, csúszva, mászva, elesve, lezuhanva küzdenek! Más mozgásszínházi nyelv ez, mint az előző előadásé! Itt sokkal erősebb a testi fizikai munka, a kíméletlen izom és erő használata a kifejezésre!

Érdekes és kedves motívum volt a játékban, amikor a szereplők „megszólalnak”! Ügyes halandzsa nyelven adták az utasításokat a „nevelők”, néhol érthető szavakat is beleszőve, amely nevetésre ingerelte a nézőt! (Gratula Barna Pap Biankának és Mészáros Blankának) Jó, hogy itt is megjelent a humor, hiszen ilyen az élet! A legnagyobb tragédiák mellett mindig ott kuncog a komédia! Mészáros Blanka nevelő/tanító jelenetében kimondottan cirkuszi eszközöket használt a mozgás, mimika, és a színpadi „félre” technikákkal! Bohócot játszani az egyik legnehezebb mesterség! Nagyon ügyesen játszotta! Kiemelkedett Tari Angéla dinamikus, mozgása, kimondottan táncos tehetsége! A közös jelenetekben mindig rá kell figyelnem, annyira erőteljes a jelenléte! Tanulnia kell ezt a művészetet! A sok erőteljes mozgás között figyelemre méltó volt Ferenczi Virág plasztikusabb, finomabb, lágyabb mozgásvilága!

Jó, hogy a rendezők, Papp Tamás a Magyar Táncművészeti Egyetem-, és Szabó K. Csenger a SEAD Salzburg Experimental Academy of Dance végzett táncosai, arra is figyeltek, hogy a tréningek során mindenki megtarthatta egyéniségét az erős és pontos koreográfiákon belül!

Az előadás vége optimista üzenetet fogalmaz meg. Bizakodást, reménykedést fejezett ki a nézőtér felé mosolyogva közeledő szereplő szeme: „bár zord a harc, megéri a világ”! Úgy legyen!

Előadás Éve
Felvétel