Ugrás a tartalomra

Gyönyörű helyre érkezünk az erdő mélyén. Hegyoldalban lombos fák, a völgyben patak, a patak túloldalán a játszók szétszóródva, egyedül várakoznak, egyforma testhelyzetben néznek előre. Mire minden néző helyet talál és elcsöndesedik, ránk telepedik valami szépségesen szomorú hangulat. Csak a patak csobogása, a szellő fuvalma. Hol is szólalhatna meg Pilinszky János verses meséje, ha nem ebben a környezetben! Pilinszky kántáló énekhangon, erős zeneiséggel, ritmizálva mondta mindig a saját verseit. A megszólaló szereplők is legtöbbször a ritmikus szövegfelmondás eszközével, sok, mozgásos játékkal, szimbolikus jelzésekkel mondták el a világszép leány történetét. Nem drámai műnek készült a vers, mégis vonzza a színpadot! A balladai homály, a titokzatos jelképek, a rendkívül sokrétű szimbólumok nagy kihívást jelentenek játszóknak és rendezőnek egyaránt! Szép és merész vállalkozás volt Konfár Erik és Nagy Krisztina részéről, hogy első önálló PASZT-os rendezésként egy ilyen balladisztikus történetből próbáltak színházat csinálni, hiszen az egyik legnehezebb feladat a színház nyelvén érzéseket felmutatni, közvetíteni! Mindig tudtuk, hogy Erik egy érzékeny lelkű, óriási szívvel, empátiával megáldott ember, de most ez még inkább bebizonyosodott! Láthatóan jó csapatot alkottak! A történet igazából nagyon egyszerű. A magányos, árva leányt megtalálja az erdő mélyén a szerelem, egy társ, egy közösség megtalálásának lehetősége egy madár képében (a madár szimbólum sokféle asszociációt kelthet, kinek-kinek, amit érez, gondol!), de ő mégsem él a lehetőséggel. Megmagyarázhatatlan módon a magányt, az itt-maradást választja. „Nem mehetek, kicsi a házad!”- halljuk az ismétlődő refrénben. Az összegabalyodó, viaskodó, hol egymást széttépő, hol szenvedélyesen szerető lányok és fiúk érzékletes játékából, a gesztusok, mozgáselemek megválasztásából, a magyarázat keresése, a se veled, se nélküled örök dilemmája, a MIÉRT-ek újra és újrafogalmazása, a szenvedés elől való menekülés hiábavalósága tükröződik. Kitűnően használják a tér adottságait! Emlékezetes számomra Szabó Ádám rendkívül erős testi és érzelmi jelenléte, amikor a farönköt hosszú ideig feszített izmokkal tartja- tartja, majd földhöz vágja, amikor a patakból felhozza a sár-masszát, ami újra és újra visszaesik, de ő újra és újra felhozza. A sziszifuszi emberi küzdelem jut eszembe erről. Küzdünk, keményen harcolunk az életért, mindig minden nap újrakezdve, pedig tudjuk, hogy semmi értelme. Szép volt Szappanos Janka kis „madárhangja” a pataknál, hitelesen egyszerű és erős volt Nagy Rebeka monológja! Tele volt szavak mögötti érzésekkel, miértekkel! A csoport minden tagja rendkívüli odaadással, energiával, mindent „beleadva” dolgozott, talán kicsit túl erősen is néha. A sárgolyóval történő játék, az egymás testén való görgetéssel kifejezően mesélt az egymást megismerni vágyó párokról, viszont kissé hosszúra nyúlt és egy idő után nem hozott új motívumokat.  A zenei aláfestést fölöslegesnek éreztem, itt a pataknál a csobogás, a faágak reccsenése, a sóhajok és jajok sokkal jobban illenének Pilinszky megálmodta világhoz! A játék végén a szereplők felmennek a hegyre, vagyis, amint a vers mondja: „elmegyek én messzire, didergő szélvészek, fagyok elűznek engem is örökre…” De fűben-fában, a madarak torkában a magányosság, az árvaság, a félelem rémisztő hidege mindig itt marad velünk! De megyünk, keressük újra és újra a boldogságot a természet örök körforgásában. Felejthetetlen az előadás záróképe, színházi pillanat!

Hull a levél a fáról,
Elmegyek én e tájról, 
Elmegyek én messzire,
El a világ végire.
Nékem nincs még szeretőm,
Nem adott a Teremtőm.
Elmegyek hát keresni,
Szeretnék már szeretni. 

 József Attila verse idéződött fel bennem a csendben! Sosem felejtem el azt a hinni akarást, azt a kemény feszültséget, vágyat, ami az utolsó sor kimondásakor átizzította Erik hangját, amikor ezt a verset mondta még a felvételire készülve. Ez a kifejezni akarás, a kimondhatatlan kimondásának szenvedélyes keresési vágya hatja át most is az előadást, és ez hatja át láthatóan a játékosokat is! Összjáték volt ez a javából!

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Előadás Éve
Felvétel