Ugrás a tartalomra

Összességében a 2017-es PASZT legfőbb erényei:

  • az értékes irodalmi alapanyagok használata (regények, drámák)

  • kortárs és klasszikus elemek együttélése

  • a mozgás- és táncszínházi elemek megtanulása/tanítása

  • a tábori helyek adta lehetőségek kreatív kihasználása

  • bátor útkeresés a „színház-csinálásban”

Szerencsére a legfontosabb értéke a tábornak most is megmaradt, mégpedig az, hogy minden csoportvezető a keze alá tartozó diákokból dolgozott, felhasználta és fejlesztette a képességeiket, figyelt személyiségükre, segítette önismeretüket, jó közösségeket alakított. Az egész táborban vidám, oldott hangulatban folytak a csoportmunkák és a rendszeres egész tábori közösségi játékok. A búcsúszertartás tábortüzét kézenfogva körülállók megéreztek valamit az emberiséget összetartó nagy erőből és csodából, a szeretet erejéből!

„Fekete folyó, fekete vizében négy a lázadás!”- hirdette a PASZT-on résztvevők közös kiáltása.

 

Legyen hát, mert

„Küzdést kivánok, diszharmóniát,

Mely új erőt szül, új világot ád,

Hol a lélek magában nagy lehet,

Hová, ki bátor, az velem jöhet.”

 

/ Madách: Az ember tragédiája, II. szín,  Lucifer /

 

Orbán Edit, 2017. szeptember

Előadások

Első - Hojsza Henrietta, Barna Lilla

Az ebédlő melletti tréning-szoba előtt gyülekezünk.

A ház előtt álló, hasaló, kapaszkodó, járkáló, fenn a tetőn guggoló fehér ruhás játékosok várnak, néznek szúrós, vizsla tekintettel ránk. A kép mozdul, rebben, alakul. Minden rezzenésre reagálnak a játszók, majd hirtelen beszaladnak a lányok. Már majdnem indulnánk mi is, de észrevesszük, hogy a fiúk még kint maradnak, nekik még dolguk van a bejutás előtt, nekik még meg kell küzdeni a beérkezésért. A rácsos ablakban kezek, lábak jelennek meg. Az egyik fiú őrült elszánással kapaszkodik a rácsokba, menne, de nem sikerül. A másik fiú nem bírja tovább nézni a „bénázását”, és egy laza lökéssel fentebb emeli, hogy belásson, és bejusson lassan. Bentről halk kacagások, sejtelmes kéz és láb mozdulatok tesznek minket is kíváncsivá: mi lehet ott benn? És végre int egy ujj, mehetünk!

Sokan vagyunk a kis teremhez, de lassan elrendeződünk. Már előre sejthető, hogy kevés lesz a levegő ennyi embernek, ami az előadás végére sajnos be is igazolódik. Ráadásul a hőség! De a néző nem mer panaszkodni, mert látja, hogy a táncosok még ebben a forró, levegőtlen térben is olyan energiákkal, koncentrációval játszanak, amihez képest a mi „szenvedésünk” eltörpül. Sőt, elfeledjük a meleget, izzadságot, légszomjat, mert csodák születnek a kis térben! Kapcsolatok születnek, bonyolódnak, alakulgatnak, megszakadnak. Küzdést látok, „diszharmóniát” (ahogy majd a Tragédia sorai későbbi előadásokban is visszacsengenek!), útkeresést, önmarcangolást, erőgyűjtést, elindulásokat, hátat fordításokat. És közben az arcok és szemek üzenetét!

A rendezők, Barna Lilla és Hojsza Heni, a Színművészeti Egyetem Színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező szakirány hallgatói, nagy hangsúlyt fektettek az „együtt mi” és az „egyedül én” színpadi jelenlétének gyakorlására. Láthatóan a heti munka fő hangsúlya az „énkeresés”, az érzések arcon és főleg a szemben való megjelenésének felvállalása, a testtudat kialakítása lehetett. Amit egy hét alatt ezen a területen el lehetett érni, azt ők elérték, sőt, rendkívüli koncentrációval, fegyelmezett pontossággal és hiteles jelenléttel kiváló teljesítményt nyújtottak! A három lányból és öt fiúból álló kis csapat izgalmas előadást hozott létre, s közben rendkívüli belső koncentrációt, szereplési bátorságot tanult! Fontos része a munkának a ritmus, e nélkül nincs együttjátszás, nincs harmónia! Minden adhat ritmust, ajtó, ablak, függöny, a ki és be, a fent és lent. Ezzel indulunk. Ebben élünk. Szép képek villannak fel: lány a tükörben (persze a tükör képzeletbeli, csak a színész játéka teszi hihetővé, hogy van), ölelés-próbálkozások (akarom, nem akarom), sóhaj, vágy (hogy segítsek elviselni?), Casanova a discoban (nem is olyan nehéz „jófejnek” lenni), a két széken ülő lány arca együtt és külön (ki lesz az enyém?), a gyomortáji izgalom és félelem megjelenítése a székbe görcsösen kapaszkodó fiú jelenetében (nagyon akarok úrrá lenni rajta, de nem megy)! Külön érdeme az előadásnak a humor!

A rendezők jó szemének köszönhetően felismerték, hogy Tóth Soma amúgy is komikus arca és figurája, milyen jól működik színpadon, milyen jól tud kapcsolatot építeni a közönséggel, milyen egyszerűen felvállalja, hogy „ami nem megy, azt ne erőltessük”, egy kis humor mindig kisegít a pácból! Például egy bukfenc! Minden szereplő kitűnő! Tusor Regina iszonyú belső koncentrációja, Valasek Zita hajlékonysága, könnyed táncjátéka, Bata Viola kifejező arc- és kézjátéka, Macsuka Patrik energikus jelenléte kiváló! És futunk, futunk, el akarjuk érni, le akarjuk győzni, meg akarjuk találni…de mit is??

Az ajtó zárva, sőt, a kilincs is elromlott. Most hogyan tovább? Az élet a küzdés maga!

Második - K. Szabó Csenger, Papp Tamás

Séta az erdő felé, hepehupás talaj, vadvirágok, majd árnyas fák. Kis tisztás előtt a nézőtér.

Elcsendesedünk.

Hirtelen jobbról és balról is hat ember rohan be egymással szembe a játéktérbe, majd az ütközés előtti másodpercben stop. A megszólaló zene hangjaira minden játékos egyedi, hullámzó, erőteljes mozgásba kezd. A szereplőknek jellegzetesen egyéni, ismétlődő motívumai vannak, de időnként bizonyos pontokon mégis egyformává válnak, majd újra külön-külön mozognak. Szépen, pontosan végzik a gyakorlatot, biztonságosak a találkozások, nagyon figyelnek egymásra és magukra. Ez a bevezető jelenet izgatott hangulatot teremt az élet ritmikusan ismétlődő küzdelmeiről, nyugvópontjairól, magányos vívódásáról, az ijesztő vagy éppen megnyugvást hozó találkozási pontjairól.

Új kép: a játékosok köteleket hoznak be, és pókháló szerűen feszítik ki a fák törzseire. Mint egy útvesztővé válik a színpad, lehet benne alatta, fölötte, közötte, ráfeszülve, belekapaszkodva járni, kúszni, ugrani, belegabalyodni. Az élet útjai! Meg kell tanulni közlekedni benne. Van, akinek könnyen megy, van, akinek véres küzdelem, van, akinek boldogság, és van, aki „beledöglik” és mégsem  tud benne élni. Ráadásul el kell sajátítani olyan szabályokat, melyeket mindenáron rád akarnak erőltetni, „meg akarnak neked tanítani”, ha tetszik, ha nem. Nem vagyunk egyformák. Vannak, akiknek segítenek a normák, megtanult lehetőségek, de vannak, akik szeretnének szabadon élni, egyéni  utakat járni. Nekik nagyon nehéz, mert mindig visszahúzza, visszarántja valami erő a közösségbe, az elvárt életcélok megvalósításába.

Emlékezetesek azok a képek, amikor az egyik „útkereső” lány (Kovács Lili) kiszakad, kiszabadul néha, és magányosan keresi az útját, keresi a szépet, a boldogságot, ami egy ideig jó, de aztán mindig visszatér a megszokott, egyhangú világba, talán maga sem tudja  miért? Nincs elég ereje, bátorsága végigjárni a saját útját? A másik kitörési lehetőségért a csoport egy szem fiú szereplője (Szendi Gergő) harcol, már majdnem sikerül neki elérni a szabadulási pontot a nézőtér irányába, de a többiek visszahúzzák, visszakényszerítik. Pedig a kötelek által határolt tér nehéz vívódást nyújt! A játékosok iszonyú energiákkal dolgozva éreztetik ezt velünk! A porban, falevelekben, gödrökben hemperegve, csúszva, mászva, elesve, lezuhanva küzdenek! Más mozgásszínházi nyelv ez, mint az előző előadásé! Itt sokkal erősebb a testi fizikai munka, a kíméletlen izom és erő használata a kifejezésre!

Érdekes és kedves motívum volt a játékban, amikor a szereplők „megszólalnak”! Ügyes halandzsa nyelven adták az utasításokat a „nevelők”, néhol érthető szavakat is beleszőve, amely nevetésre ingerelte a nézőt! (Gratula Barna Pap Biankának és Mészáros Blankának) Jó, hogy itt is megjelent a humor, hiszen ilyen az élet! A legnagyobb tragédiák mellett mindig ott kuncog a komédia! Mészáros Blanka nevelő/tanító jelenetében kimondottan cirkuszi eszközöket használt a mozgás, mimika, és a színpadi „félre” technikákkal! Bohócot játszani az egyik legnehezebb mesterség! Nagyon ügyesen játszotta! Kiemelkedett Tari Angéla dinamikus, mozgása, kimondottan táncos tehetsége! A közös jelenetekben mindig rá kell figyelnem, annyira erőteljes a jelenléte! Tanulnia kell ezt a művészetet! A sok erőteljes mozgás között figyelemre méltó volt Ferenczi Virág plasztikusabb, finomabb, lágyabb mozgásvilága!

Jó, hogy a rendezők, Papp Tamás a Magyar Táncművészeti Egyetem-, és Szabó K. Csenger a SEAD Salzburg Experimental Academy of Dance végzett táncosai, arra is figyeltek, hogy a tréningek során mindenki megtarthatta egyéniségét az erős és pontos koreográfiákon belül!

Az előadás vége optimista üzenetet fogalmaz meg. Bizakodást, reménykedést fejezett ki a nézőtér felé mosolyogva közeledő szereplő szeme: „bár zord a harc, megéri a világ”! Úgy legyen!

Harmadik - Bárnai Péter, Réti Nóra

Ismét egy erdei tisztáson telepedünk le.

Félkör alakú nézőtér, a színpadtéren pedig egy nagy fa árnyékában egy vízzel telt medence, gyermekpancsoló.

A rendezők, Bárnai Péter (színész) és Réti Nóra (színész) címet is adtak az előadásnak: „A fényhozó”.

Az előadás erős, szuggesztív képekkel, zenével, végig intenzív színészi jelenléttel készteti a nézőt arra, hogy egy pillanatra se unatkozzon. Néhol elveszítettem mégis a fonalat, lehet, hogy nem figyeltem eléggé, de az is lehet, hogy a dramaturgiai munka volt még nyers, pontatlan, széteső?!  

Az én „olvasatomban” a történet váza Az ember tragédiája volt, illetve „ami a Tragédiáról eszükbe jutott” az alkotóknak. Sok vendégszöveget, szövegátiratokat, verseket, improvizatív párbeszédeket, monológokat használtak a kevés Madách szöveg mellé. Ez nem is lenne baj, hiszen ettől lett nagyon aktuális, és nagyon fiatalos, de talán túl sok minden jutott eszébe az alkotóknak, míg dolgoztak, és nehéz volt kihagyni belőle. Csak hogy ez nagyon „pengeélen táncoló” munka! Pontosan kell látni, hogy miből mennyit hagyunk meg, és csak az maradjon, ami tényleg előreviszi a történetet. Például a Tamási Áron novella hosszú volt, és a színészi képességeit is meghaladta az előadónak! /Zavaró beszédtechnikai problémákkal küzdött./

A pergő ritmusú, akciódús, mellbe vágó képek voltak az igazán jók! Az első kép idilli békességet sugall, nyugodt, lassú mozgású emberekkel. Sétálnak, fára másznak. Ádám és Éva, a Paradicsom, kiűzetés, angyalok kara, durva, vad kizökkenés a paradicsomi idillből. A zene is csúfondáros, hamis, fülsértő.  Sorban állnak a lelkek, feltámadásra várva. Mint egy hivatalban, vagy ügyintézés során: a sorszámra várva. De a sorrendben hiba csúszik, a szegények és a jók mindig csak a sor végén állhatnak! Így az apa és fia, akik mindig jót tettek, és szegények voltak, inkább újra a halált választják, mint ezt a gazságra épülő világot! „Hozsánna néked erő! Hozsánna néked……” Angyalok dicsőítik az Urat. Hatalmas, szökőkút szerű vízsugár öntözi a földet! „Be van fejezve a nagy mű….Dicsőség néked Isten”. A kedves kis angyalkák csicsergését Lucifer szétrombolja. A bölcs Isten büntetése: „Menj hát le Magyarországra, ott fogsz küzdeni”! Lucifer (Ádám?) fejét a hideg vízbe dugják az angyalok. Jönnek az utazás képei. Traumatikus gyermekkor: Egy gyermek, akit anyja mosdat veszett dühvel, kíméletlenül, megalázóan. A meghatározó iskoláskor: igazgató és szülők. A gyermek nem tud beilleszkedni, másik iskolába küldik. Apa hiába harcol, bár tudja, hogy a gyermeke egy szófogadatlan, gonosz kis kölök. A gyerek trágár szavakkal szidja a tanárt, erre az apa még trágárabb káromkodással szól rá a gyermekére! „Küzdést kívánok, diszharmóniát!”Új kép. Lucifer (Ádám?)  tehetetlenül nézi, ahogy két fiú megerőszakol egy lányt. Felnőtt kor: „This is a perfect day….” szól a nóta, elkeseredett férfit látunk, aki nem veszi fel a mobilját sem, pisztoly, vagy más módja legyen öngyilkosságának…,de Éva, az „örök Éva”, megmenti: „Gyere moziba!”

Öreg néne halálát várják a fiai, nincs idejük ápolni, menjen öregek otthonába, de jobb lenne, ha meghalna már, bele is fojtják a medencébe…. „Hát semmi nem tetszett Magyarországon?” – kérdezi az Isten. „De, igen, a pálinka, a bowling, és a szeretkezés…”„Ha soha nem láttad volna a feketét, honnan tudnád milyen a fehér?”- zárja le fejtegetését a bölcs Isten./Ez a monológ is lehetett volna rövidebb!/ Kell a lázadás, mert csak ez hozhat változást! Örömtánc! Angyalok, Isten, Lucifer, mindenki  örül az életnek, pancsol a medencében, tapicskol a sárban! És ismét felzubog az égi áldás, ömlik ránk a tiszta víz! Szuper a tánc koreográfiája! Szuper a vízsugár!

A szereplők valamennyien jók! Varga Levente, Drozdik Panni, Török Bálint, Dékány Donát, Arató Dzsenfer, Udvardi Tibor, Pápai Fanni fantasztikus energiával játsszák a szerepüket! Elgondolkodtató, sok aktualitásra épülő, vidám, önfeledt összjáték! Külön dicséretes a bátor igazságkeresés, az ironikus hangvétel, és az újszerű, erős színházi formák használata!

Negyedik - Bata Éva, Szabó Csilla

A parádi tábor dombon magasodó Agórája felé tartva az az érzésem, hogy folytatódik Az ember tragédiája, vagy újra kezdődik.

A fűben önfeledten, kedvesen játszadozó „emberpárok” majd elolvadnak a boldogságtól! Negédes zenére hemperegnek a rózsaszín idillben. „Ruhájuk” egy fehér lepedőre rajzolt emberi test, vagyis meztelenek! Nagyon jó ötlet, mosolygásra késztet a mellek, nemi szervek, hajlatok pontos, kissé felnagyított rajza!

Belépünk a kör alakú aulába. A nézők középen foglalnak helyet, láthatóan a játék körülöttük fog történni. Mozogni, fordulni, helyezkedni kell, hogy mindent lássunk! Bejönnek a „meztelen” Ádámok és Évák. Almák gurulnak eléjük, és persze félve, de kíváncsiságtól, vágytól hajtva, beleharapnak a tudás almájába! S lám, abban a pillanatban előjönnek gátlásaik, félelmeik, szégyenérzetük, sietve „levetik meztelenségüket” és ijedten felöltöznek. Mennyi kín, mennyi küzdelem okozója lám a tiltott fa gyümölcse! Összevisszaság, káosz belül és kívül.

A rendezők, Bata Éva (színész) és Szabó Csilla, szerintem kemény és kíméletlen tréningek során nyitogatták ki a csoport tagjainak szemeit, hogy ne csak nézzenek, lássanak is! Főleg befelé figyeljenek, önmagukat nézzék és kérdezzék meg! Milyen vagyok? Mitől félek? Miért nem tudom? Hogyan tegyem? Ez nagyon nehéz munka, és talán csak így, egy hétre a világtól elvonultan, a nap 24 órájában ezen dolgozva lehet több kevesebb eredményt elérni, hiszen az egész életünk folytonos tanulása önmagunknak és a világnak! Ezek a fiatalok most léptek egy nagyot! Bátran szembenéztek magukkal, kíméletlenül feltérképezték érzéseiket, ledobták gátlásaikat, és tisztán, önfeledten tudtak játszani, mozogni, egymásba kapaszkodni, vagy éppen egymást elűzni! Vica és Csilla nagyon tudnak valamit! Nagyon tudják a titkot, hogy hogyan kell a lélek bugyraiba lemenni, megmártózni, megszenvedni, és boldogan visszatérni! Látszik a színészek szemén, hogy mások lettek az egy hét alatt! Közben még belekóstoltak a táncművészetbe, tudnak színpadon járni, futni, ugrani, táncolni, sőt, ablakon kirepülni! Tudnak figyelni a ritmusra, a zenére, tudnak érzéseikről a testükkel, arcukkal, szemükkel beszélni!

A sok szép jelenet közül néhányat kiemelnék! Az örök fiú-lány kapcsolat játékát, a testi vágy leküzdhetetlen érzéseit csodálatos finomsággal és összhanggal „ táncolta le”  Budai Gábor, Nagy Zsófi és Takács Eszter megható őszinteséggel, egyszerűen előadott monológján talán mindenki könnyezett. A szerelem szépségeiről beszélt, és egy váratlan fordulattal zárta le: „és nekem ez még nem volt…”. Megállt a levegő! Igazi színházi pillanat volt! Hornok Máté József Attila versének segítségével, a „falba verem a fejem” gesztusával, szinte kiüvöltötte, kiordította, kiszakította önmagából a fájdalmat! És akkor Eszter, a „párja”, ránéz, és a másik csaj felé intve küldi el: „na, menj már!” Igen, akkor szeretünk igazán valakit, ha elengedjük, elküldjük, ha velünk már nem boldog. De milyen nehéz ez!!! És a fiú megy, lohol a csinos kis fruska után, aki csábító járásával, incselkedésével flörtöl, játszik vele! Na, de ezt milyen hitelesen! Nagy Rebeka kitűnően bánik a testével, tudja, mit mire használjon, kitűnő táncos tehetséggel mozog, még az örök zizegést, a vágytól fűtött rázkódást is profin csinálja! Igazi nő! És akkor mit látok, Minden néző arca az elhagyott nő felé fordul. Ő hogy viseli ezt el? Regényt lehetne írni a szeméről! Szép pillanat volt ez is! Emlékezetes volt az a jelenet, amikor a nők szelíd, szeretetet adni és kapni vágyó tánca után /szép, finom mozgásáért Orosz Olga érdemel dicséretet/, a férfiak durva, vad mozgása, értelmetlen, „férfias” dumája következett. Micsoda kontraszt! De a fiúk hanglejtése, hangereje, beszédtempója többet mondott, mint a szerelési, fizikai munkákra utaló téma! Iszonyú belső energiák törtek fel, mint a vulkánok! Tőzsér Dominik és Szabó Csaba remekeltek! Szemük lángolt, testük nekifeszült, mint a viadal előtt álló bikák! És még humort is tudtak beleadni! „Nem fúr a fúróm!”

Nyílt színpadi tapsot kapott Budai Gábor, aki egy hihetetlenül hosszú, tudományos definíciót ordított ki magából egy szuszra! Követ tudott volna szétmorzsolni! Micsoda feszültség!  Micsoda lázadás!

Ötödik - Konfár Erik, Szappanos Janka

Parádon a faházak között, előtt, alatt, felett is lehet színházat játszani! Kreativitás, jó szem, megfigyelőképesség, ötletesség kell hozzá! Konfár Erik rendező és társa, Szappanos Janka rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal.

Megállunk egy ház előtt, s az erkélyen bujkálva, lopakodva rendőrség elől menekülőket látunk, miközben izgatott hangok, sziréna izzítja a levegőt! Mint egy krimi! Autót loptak valakik. A jelenet végén a rendezők, Erik és Janka erős gesztusokkal, mimikával hívnak, irányítanak a következő jelenet helyszínére.

Nem kell sokat menni, csak a ház oldaláig, ott már egy padokkal, asztalokkal, vetítő vászonnal berendezett tér jelzi, hogy osztályteremben vagyunk. Ez a „néző-irányítási” modell az egész előadás alatt így működik. Mindig egyértelműek a jelenet-végek, egyértelműek a fordulási  irányok, egyértelműek a helyszínek. Néha csak az a zavaró, hogy mire átfordulok a következő jelenetre, és elhelyezkedek, mert nem mindig látok az előttem állóktól, addigra már elkezdődik a következő jelenet, és úgy érzem, lemaradok valamiről. Pedig izgalmas, feszültséget fokozó ötlet a nézők „vándoroltatása”, sőt mondhatnám „kizökkentő” effekt is. Brecht epikus színháza jut erről eszembe, talán nem véletlenül, hiszen az előadás alapját egy regény adta, melyből mozaikszerű jeleneteket rakosgatott egymás mellé a rendező, narrációkkal, a nézőkkel erős szemkontaktusra építő színészi játékkal, a gondolkodásra késztetéssel.

Nehéz regényt színpadra adaptálni, nehéz a drámai párbeszédeket megalkotni, erőssé varázsolni, az epikus szálat, a történetmesélő narrációt elhagyni. ( Most már azt is tudom, hogy a regény is egyes szám első személyű narrációban mesél, de ez még nem drámai monológ!) Mégis, ha beleszeret a rendező egy regénybe, akkor talán ez a színházi forma a legjobb a drámaiság elérésére! Jók a kiemelések, jók az elhagyások, érthető a történet, akciódúsak a jelenetek! A regényt, remélem, sokan el fogják olvasni, hiszen kedvet csinált hozzá az előadás! A mi ifjúkori Zabhegyezőnk (író: Salinger) jutott eszembe róla, amit a 70-es években minden fiatal habzsolva olvasott! Wolfgang Herrndorf: Csikk című regénye 2010-ben jelent meg, remélem a mai fiatal generáció kedvence lesz Magyarországon is, mint ahogy Németországban már az! Egyfajta kalandregény, „road movie”, útkeresés, az otthontalanság érzése a felnőttek világában, kallódó fiatalok izgalmas, sokszor humoros csavargása a világban.

A szereposztás kiváló! A két főszereplő fiú színészi munkája nagyon hiteles, árnyalt, és okos! (A színészmesterségről sokat megtanulhattak ebben az egy hétben a jelenleg Színművészeti Egyetemre járó Eriktől! Testtartásuk, beszédmódjuk, arcjátékuk, ritmusuk, mind-mind a jellemzést szolgálja!) Maik, az átlagos gimnáziumi diák, akinek anyja alkoholista, apja szeretőt tart, érzékeny, okos, de szentimentális, és kissé gyáva fiú. A Szegedről érkezett Szeles Alen jól alakítja a figuráját, és mellette Konfár Benjámin laza, gyakorlatiasabb, életrevalóbb, a világot kritikusan szemlélő Csikk-je (Andrej Csicsacsov!) éppen azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amik Maik-ból hiányoznak, de amire nagyon vágyik. Jól kiegészítik és megszeretik egymást. Érthető a néző számára, miért is lesznek jó barátok! A meglovasított trogya Ladával, nagyjából tisztán az unalom leküzdése ellen, elindulnak a Havasalföldre! Izgalmas képek! Iskola: A tanár lelkesen, önmagától elragadtatva tanít értelmetlen dolgokat. Papp Zsófi eltúlzott lelkesedése, a jó válaszokért járó vízzel telt lufik energikus dobálása, jó paródiája a minden technikát bedobó, akármi áron is tanítani akaró felnőtteknek, akiknek a diák ember-volta egyáltalán nem számít! Szalai Katalin a fáról ugratja, „hülyíti” a két fiút. Ő Giza, a sokat megélt, talpraesett, a „mindent megoldó” csaj, akivel jól össze is barátkoznak. Szalai Kata „a jég hátán is megélő” Gizája feledhetetlen! Kanizsai N. Ákos, Schwasta Evelin és Murár Szabina is pontosan, igényesen alakítják szerepüket! A sztori vége megrázó. A fiúk visszakerülnek a felnőttek hazug világába, de barátságuk már mindig többet fog jelenteni számukra, mint a szomorú, álszent, valóvilág, így ők csak nevetnek, és nevetnek! Igen, így is lehet lázadni, így is széttörhetjük a ketreceket!

Hatodik - Nagy Krisztina, Kovács Vanessza

APA : Az a baj veletek, az összes léhűtő fiatallal, hogy egy kalap szart se értek. Agyatokra ment a fene nagy szabadság. Fogalmatok sincs, mi az, hogy tét. Foggg-galmatok sincs. Én, fiam, közel se voltam olyan tehetséges, mint te, viszont hittem az elvégzett munkában. Meg a koncentrációban….”

Siklósi Kristóf apa-monológjában az elvesztett illúziók miatt érzett keserűség, fájdalom, tehetetlenség erős hitelességgel szólalt meg, most is hallom dühtől visszafojtott hangját! Botjára támaszkodva járkál fel-alá, fiát szeretné meggyőzni arról, hogy csak az edzés számít, és neki világhírű kosarasnak kell lennie!

A fiú azonban mást szeretne, színész akar lenni, de ezt be sem meri vallani apjának! A félelem? Vagy az apa iránti szeretet miatt? Hiszen boldoggá szeretné tenni az apját, edz is keményen, de szíve vágyának nem tud parancsolni. És jönnek a kemény viták, a hazugságok, az elhallgatások. Örök konfliktusok, tragédiák okozói az apák és fiúk egyet nem értése. Nagy igazságok vannak itt megfogalmazva, és nagy kérdőjelek. A történet itt szerencsés véget ér a fiú számára, hiszen egy jó barát, egy szerelem segíti bátran kiharcolni a célját, és fel is veszik a Színművészetire!

Pedig az apa mindent „bedob” ennek megakadályozására: szidás, tiltás, parancs, zsarolás, színes a paletta! Nagy érdeme az előadásnak, hogy nem ad egyértelmű választ arra, hogy jó-e ez így! Jó-e, hogy mindig győzni kell a másik felett a céljaink elérése érdekében? Boldog lesz-e így mindenki? Az apa beletörődése, az álmok újabb elvesztése milyen traumát fog okozni neki? A lány, Márti elszakadása a durva vőlegénytől, vajon megold-e mindent? Mi lesz a fiúval, aki Mártival talán jobb útra léphetett volna? Elgondolkodtató kérdések! Mindig jó, ha a színházban találkozunk kérdésekkel, melyekre nem tudjuk a választ!

Az előadás sikeréhez nagyban hozzásegített a jól megírt dráma, Maros András: Hulladék című 2010-ben írt műve. A rendező páros, Nagy Krisztina és Kovács Vanessza (színész) szárnypróbálgatásához kitűnő választás volt ez a darab. A jó szöveg, a jó párbeszédek, a szerző pontos instrukciói, sokat segítenek a rendezőknek! Becsülendő ez a választás, és a törekvésük, hogy a jó kis csapattal színházat akarnak csinálni! Mert jók a játékosok, látszik, hogy sokat beszélgettek, vitatkoztak a szövegről, a jellemekről, az ellentétes akaratokról, a feszülő szándékokról!

Kitaláltak egy központi figurát is, aki „mindenható” módon, talán kicsit Luciferre vagy Cipollára (Th. Mann: Marió és a varázsló) hajazva rásegíti a nézőt arra, hogy kérdezzen, gondolkozzon, lásson. Ő az, aki előre tudja, hogyan működik a világ, s ezért enyhe iróniával bizonygatja, hogy „bizony, ti is járhattok így, bizony így van és így lesz ez mindig”. Krauter Dávid szuggesztív jelenléte erős és meghatározó az előadásban. Nem biztos azonban, hogy szükség volt erre a szerepkörre! Talán a szereplők száma miatt kellett kitalálni még egy szerepet, vagy a rendezők érezték, hogy a „nagy igazságokat” fel kell erősíteni általa, mert lehet, hogy a néző nem érti. Szerintem a jelenetek elég erősek és sokatmondó drámaisággal rendelkeztek, értettünk mi mindent! A fontoskodó „megmondó” emberke lassította, megakasztotta az előadás ritmusát.

Tetszett a kezdő képben a maszkok használata és a zenei-énekes bevezetés, hangulatteremtés. Erős felütés, kemény indítás volt! Kiemelkedő alakítást nyújtott még a Fiút alakító Tóth Attila, akiből akadály nélkül, roppant természetességgel dőlt az alpári duma! Jó ritmusban szólalt mindig meg, és energikus mozgása is illett a karakteréhez.  Bence alakítója Papp Dávid nagy alázattal és tisztelettel játszik a színpadon! Látom, hogy keresi a megszólalásai hitelességét, gondolkodik, vívódik a szerepalakításról! Ehhez a figurához ez még illett is, hiszen Bence is egy tépelődő, érzelmeit elfojtó figura!. Sinkó Reni pontosan, hitelesen alakít. A Lányt alakító Gáll Laura arca, hangja, mozgása életszerű képet mutatott a kiszolgáltatott, félénk, bátortalan nőről. Legszebbek a csöndjei, elhallgatásai voltak! Ezek mondtak legtöbbet, és ez komoly színészi teljesítmény! Az előadás üzenetét számomra ő fogalmazta meg a végén: „Nem mindenki alkalmas a szabadságra. Nem szabad erőltetni, ami nem megy”. 

Hetedik - Feczesin Kristóf, Kállai Máté, Kecskés Dóra, Feczesin Tibor

Az este egyre sötétedik. A hegyek között hidegszik az idő, de a völgyben még mindig nagy az izgalom. Az utolsó előtti előadásra várunk, valami technikai akadály miatt késik az előadás kezdése. Mégis mindenki türelmes és megértő. Aztán rendbe jönnek a dolgok.

Hármas tagolású színpadot sejtek. Egy kis szobaféle balra, egy vetítő vászon középen, egy sátor alatti asztal, székekkel jobbra. Sejtésem beigazolódik, a helyszínek: egy lakás, egy színházi játéktér vetítővel, és egy emelt rész a zsűrinek. Mert hamarosan kiderül, hogy a ma oly divatos „tehetség születik” projekt a fő téma, a média elembertelenítő hatása, és benne „az áldozatok” élete. Az én meglátásom szerint, a közeljövőben játszódó történet „Az éhezők viadala” című filmre hajaz, kegyetlen és kíméletlen történet.

A főszereplő fiatalember éli mindennapos unalmas életét. Minden modern technikával megáldott lakásában még a fogkeféért sem kell felemelnie a kezét. Kellemesen búgó női hang tájékoztatja anyagi helyzetéről. (Érezzük, ugyanilyen kellemes hangon közölné vele azt is, hogy csődbe ment, menjen az utcára, vagy haljon meg.) A fiú véletlen meghall egy női hangot énekelni. Friss, természetes hang. Megismerkedik a lánnyal, aki viszont nagyon szegény. Fiú ráveszi, menjen el a tehetségkutató versenyre, biztos megnyerné. Lány végül elmegy, de beszippantja a média, a pénz világa. Fiú keresi, neki is versenyezni kellene, hogy megtalálja. Eladja-e magát, vagy nem? Sablonos, egyszerű a történet. Az előadás mégis ütős!

Feczesin Kristóf (színész) – Kecskés Dóra – Kállai Máté és Feczesin Tibor, a rendező, dramaturg, zenész, asszisztens kvartett túllép a sztori látszólagos egyszerűségén, a párbeszédek, monológok sematikus stílusán. Számomra az volt izgalmas, ahogy az emberi érzések, kapcsolatok, vágyak ábrázolására törekedtek!

Szép volt a fiú, Tóth Csongor reggeli ébredése, ahogy automatikusan végzi a megszokott tevékenységet, és közben a szeme erősen arról beszélt, hogy ez a csodás technika neki nem ad boldogságot, inkább a beszürkülést hozza, a magányt jelenti. Milyen szép az, amikor meghallja a természet szépségét a lány hangjában, ahogy beleszeret a hangba és a nőbe, s ez fenekestül felfordít mindent. A lány, Tarjányi Liza, a lehető legegyszerűbb eszközökkel válik rokonszenvessé szerénységével, igazi vívódásával, és aztán fájdalmas mosolyával a „sztár-pamlagon”! És a hangja! Tényleg a vadvirágos mezők illata!

A zsűri kitűnő! Persze van nekik honnan venni a mintákat, sajnos, de pontosan utánoznak, pontosan ábrázolják a szakmai butaságot, a lenéző, fennhéjázó viselkedést, az újonnan felkapaszkodottak nevetséges fölény-fitogtatását! Kovács Jucus, Szabó Ádám és Gera Renáta kiválóak! Beck Jordan bebizonyítja, hogy nem a szerep nagysága, a szöveg mennyisége a fontos, hanem a jelenlét, az a kicsi megszólalás! Hát az ott volt! Gratulálok! A Tv-imádó, sznob nézők Kócsó Niki és Papp Sára tökéletes harsányságával, alpári viselkedésével, „hozzánemértésével”, ahogy kommentálják a műsorokat! Jó paródia a „pipi-show” a gagyiság imádata! Gratulálok a film készítőjének! Ötletes, ütős!

Az előadás a „Black Mirror” című angol tv sorozat egy epizódja, a szöveget is ebből írták ki a rendezők. Érdekes viszont, hogy számomra a fanyar, angol humor csak a „pipi-show”-ban jött le igazán, a többi jelenet a kortárs mai magyar média-világ tükörképe lett. Belőlem az előadás felháborodást váltott ki azok iránt, akik mindenből pénzt csinálnak, akik nulla szakértelemmel hatalmaskodnak, uralkodnak életünk egyik legszebb dolga, a művészetek felett is! Ehhez azonban szükség volt az igazi szerelmet, a valódi tehetséget, az emberi tisztaságot szembeállítani a harácsolás, szakmaiatlanság, őrült hatalmaskodás világával! Ez sikerült! A saját szerzésű közös dal „sláger-gyanús”. Jó hangszerelésű, odaillő. Hogy technikailag még vannak hibák (pl. a vetítés pontos indítása, stb.), hogy az előadás ritmusa még lehetne feszesebb, pontosabb, hogy a poénok lehetnének kiélezettebbek, ez most eltörpül a szándék és a hatás mellett! Különben is! A PASZT azért is van, hogy rájöjjünk hibáinkra, erőnk és lehetőségeink határaira! Ezen edződik a tehetség! És itt van értelme edzeni!

Nyolcadik - Ivanics Tamás, Szekeres Máté, Kara Dávid

Késő éjjel van. Kint ülünk a csillagfényes ég alatt a hatalmas sportpálya szélén. Középen valami készül. Érezzük, valami nem mindennapi, valami kivételes, valami csodás dolog fog történni.

A nap utolsó előadása következik. A hangulat ünnepélyes.

A titokzatos fény-árnyjátékból lassan kibontakozik egy varázslat, fellobban a tűz, és harmonikus táncba kezdenek a szereplők. Táncolnak a tűzkarikák!

A testek hajlékonyak, pontosan érintkeznek és válnak el! Mozgás, kép, tűz, zene - ez az úgynevezett összművészet, mely eggyé olvasztja a művészet eddig külön ágait. Íme, a TŰZSZÍNHÁZ!

A hatás elementáris. Élőben még nem láttam ilyet, ezért utólag utánanéztem a műfajnak! Nagyon népszerű, de persze nagyon ritka! Hosszú felkészülést, sok technikai- és mozgásszínházi tudást, és hatásos koreográfiát igényel! Vannak kimondottan show-elemekkel dolgozók, szórakoztató látványosság színházak, de ma este ennél többet kaptunk!

A fények, mozgások, jelmezek, térhasználat egy történetet is elmesélt. Először egy teremtéstörténet-játékra gondoltam. A jó és a gonosz erők harca, állandó küzdelme már magában is elvitte a témát, gyönyörű varázsszövegek, gyönyörűen elmondva, kivételes élményt nyújtottak! / Pl. Shakespeare: Macbeth; A vészbanyák dala) Nagyon szépen, érthetően, plasztikusan és a klasszikus, az emelt beszéd stílusát gyönyörűen elsajátították a játékosok! Valahogy így szólalhattak meg a múltban az őskori és a görög színészek is!  Így varázsoltak, hittek az erőkben, a színház erejében! Lúdbőrözött a hátam az élménytől!

A rendezők, Ivanics Tamás (színész) és Szekeres Máté, a Világszép Vaszilissza című orosz népmesét használták a játék alapjául. Elolvastam a mesét utólag. Szerencse, hogy nem is törekedtek a teljes történet előadására, mert ugyan nagyon szép történet, de nagyon hosszú és ágas-bogas a cselekménye. Annyit emeltek ki belőle, amennyi elég volt az előadás mondanivalóját közvetíteni! Az árva lány küzdelmei, eljutása a boldogsághoz.

Persze itt is a lázadáson volt a hangsúly, hiszen az est minden előadásában találkoztam a tábor alaptémájával. Világszép Vaszilissza elveszíti édesanyját, a mostoha anyja mindenképpen el akarja őt pusztítani, világgá kergeti. Az elhalt édesanya síron túli erővel vigyázza, segíti a lányt. Szüksége is van rá, sokféle erővel kell harcolnia, lehetetlennek tűnő feladatokat megoldania. Legfőbb ellenfele Baba-Jaga, az „ősboszsorkány”. Vaszilissza azonban szorgalmával, kitartásával, némaságával mindent legyőz. Azzal lázad, hogy nem adja fel, nem alázkodik meg, nem hagyja el magát! El is jut a cárig, aki természetesen belé is szeret, de hát ez már a mesék örök törvénye! Mi nézők pedig gyönyörködhetünk a fény győzelmében!

A játékosok fekete jelmezben, lekötött hajjal játszanak, szinte teljesen egyformák, s mivel még sötét is van, nehéz őket egyenként felismerni. A gonosz erőt képviselő fehér ruha kiváló kontrasztot teremtett. Egy biztos, valamennyien pontosan, szépen játszottak! Jó érzéssel töltött el az a nyugalom, ahogy a tűzzel bántak! Sok gyakorlás lehetett persze e mögött, hiszen véletlen se gondoltam arra, hogy baleset érheti őket, annyira tudták a botokat használni, a lángokat eloltani, egymás tüzére figyelni! És ha belegondolok, hősi munka folyhatott az egész héten, hiszen a sportpálya nyitott tér, árnyék sehol, s egész héten tűzött a forró nyári nap! Kemény edzés lehetett!

A csoport megérdemli, hogy a neveiket felsoroljam: Domián Kitti, Kovács Attila, Miskovicz Alexa, Szabó Kata, Szabó Nóra, Szőke Helga, Tóth Marci! A látványért Kara Dávidvolt a felelős, hozzá méltó képi világ jelent meg! Dávid mindig csodálatos belső látással tudja kivetíteni a láthatatlant, a meg nem foghatót is! Gratulálok, szép munka volt!

Táborszervezők