Igazi színházi tér fogad a Kupolában. Nézőtér székekkel, jól belátható színpad, már éppen elkészülök egy hagyományos, kellemes előadásra, amikor mégis kizökkentenek ebből a komfortzónából! Az ajtónál igazi verekedés támad. Sőt, egy lány ver egy fiút! Vérre megy a püfölés! A fiú alig védekezik, szóhoz sem jut! Egészen a szemben lévő ajtóig tart a kínos jelenet, míg végül a lány kipenderíti a fiút, összecsapja a kezét, és így szól: - Na, most csaljál meg te….”! A női nézők hálásan tapsolnak, mert úgy érezzük, hogy minden pofon, minden ütés minden megcsalt lány nevében szólt. Ki ne érezte volna már, hogy úgy el tudná püfölni az őt megcsaló fiút! A fiúk halkan nevetgélnek, mert ők meg a csalóval éreznek együtt! Tudják, megérdemli a verést, de azt is tudják, hogy nagyon könnyen elcsábulnak egy másik szép nő iránt! Hát, így megy ez! Most már a színházi forma is tiszta! Olyan előadást fogunk látni, ami a kimondott, vagy ki nem mondott érzéseinket vetíti elénk! A játékosok egyforma fekete jelmeze is jelzi, hogy sokféle szerepfelvételre, sokféle pillanatképre számíthatunk! Aztán már peregnek is a jobbnál jobb, életszagú, stilizált mozgással elrajzolt jelenetek, melyek hol nevettetnek, hol elcsendesítenek bennünket. Pontos mozgások, bátor, határozott gesztusok beszélnek történeteket, mutatnak be karaktereket. Nagyon sok jelenetre emlékszem, próbálok felidézni néhányat! A beáramló legyek sztorija, a plázák világa, a boldogságra vágyó fiú jelenete, a mobiltelefonon érkező kommentek vicces, és szinte napra kész kiválogatása, a facen látható szelfik, képek bemutatása az ablakkeretben! A tér kihasználása, a kreatív ötletek sziporkázó özöne lenyűgöző! Nagyon jó háttérmunka történhetett itt, mert az is látható, hogy ezeknek a diákoknak nagyon meg lett pezsdítve a fantáziája! Az is érezhető, hogy a jó motiváció után, a rendező nagyon jól tudott válogatni az ötletbörzéből, és tényleg a legjobb jelenetek kerültek be az előadásba, de azok aztán nagyon pontosan, precízen kidolgozva, a poénra kitűnően kihegyezve jelentek meg a színen! Kiváló a ritmus! Egy perc unalom nincs! A csendek, a fények játéka, az ajtók, ablakok, spaletták nyitása, csukása, becsapása, mind-mind jelentéssel bírtak! És mennyi aktuális utalás! Harsány nevetéssel reagálnak a nézők a felismert dolgokra! Például Sárosi szülinapi köszöntése: BLIIIIIII, vagy Bárnai egy Réti Nóris fotó alá keresi a címet, vagy egy-egy tábori bejegyzés hány lájkot, kommentet kapott. A sztoriját kezeivel, ujjaival magyarázó, végül a hallgatókkal összegabalyodó mesélő bravúros jelenete! (Somodi Hanna kitűnő!) A rá- és felismerés nagy örömet okoz a nézőknek! A szinte farce jellegű játékok közben azonban komoly jelenetek is elbújnak! Nagyon szép volt a lány (Falusi Titanilla szép, nyugodt játéka kiváló!) körbesétálása, amikor az ablakokba nézve mindig más arca jelent meg! A kiváló ritmusnak köszönhetően, tényleg elhittük, hogy ő néz bele a tükreibe, és ő látja mindig másnak önmagát, és ő keresi a választ: KI VAGYOK ÉN?! Folyton mások vagyunk, melyik az igazi énünk? Sokszor egyformán lépünk, egyformán botladozunk, egyformán „lökjük meg a labdát”! Az egyformaságba beolvadó énünk szürkesége, színtelensége fájón hat ránk! De aztán jön egy pont, ahol mindenki kacag egyet, na, ebben mindenki más! Hál’istennek! A „face-após” jelenet ironikusan mutatja a hiszékenységünket, a vágyainkat, a rózsaszín ködöt, amiben nevetségesen naivan hiszünk. A lány félelmei csúszómászó férgek formájában jelennek meg álmában, de mivel már sokszor álmodja ezt, szinte nem is reagál, engedi a fájdalmat, az undort, mert tudja, úgysem menekülhet! És a végső kép! Az árnyjátékban hatalmas csápokkal fogja meg, zabálja fel a rettegő leányt egy szörnyű nagy lény, talán egy óriásira nőtt szarvasbogár! Sokféle szimbolikája lehet a képnek, szerintem ahányan ott ültünk, mindenkinek mást üzent! Az én „olvasatomban” egy nálunk hatalmasabb erő mindenképpen beszippant magába mindannyiunkat, hiába ellenkezünk! Ez az erő lehet a társadalmi szokások világa, lehet az internet és az online világ hatalma, lehet a félelmeink hatalma, és lehet az élet végét jelentő halál, ami elől senki nem menekülhet! Elgondolkodtató, kitűnően és igényesen szórakoztató előadást rendezett Fodor Dávid és Nyerges Dóra. Jó csapatot kovácsoltak! A játszók pedig megtanulhatták, megérezhették a színház igazi lényegét, amit soha nem tud elfelejteni az, aki egyszer megízlelte! Ez is egy CSODA!
Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit