Ugrás a tartalomra

Hagyomány, érték, szeretet – minden eddigi parádi színjátszó tábor kvintesszenciája ez a három szó. Most is bebizonyosodott, hogy a hagyomány tovább él, ismét több mint száz résztvevője volt a tábornak! Színvonalas, színházi szemmel is értékes munka folyt az egy hét alatt, kitűnő előadások születtek! A résztvevők kommentjeiből, beszámolóiból árad a megtapasztalt szeretet érzése, ami soha nem feledhető, a továbbéléshez erőt adó, az emberi létezés lényegét erősítő érzelmi feltöltődést jelent!

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Előadások

A derék katona - Feczesin Kristóf, Kállai Máté

A következő előadáshoz felkapaszkodunk a Kupola alatti nézőtérre, ahol élő zenét játszó zenekar fogad bennünket. Kállai Máté és Feczesin Kristóf rendezők, dobbal, gitárral, Réti Nóra énekkel és Uray Bálint basszusgitárral játszik. A zenekar az előadás alatt is megszólal, hangulati aláfestésként, illetve a mondanivaló erősítéseként. A játéktér igen egyszerű, egy pult, valami kocsmában, előtte pad, amely később a fogda is lesz, asztal-szék. Az első monológból azonnal kiderül a darab témája, hiszen a „Svejk vagyok…” kezdés elárulja, hogy a csoport Jaroslav Hasek világhírű regényéből választott részleteket. Hasek 1923-ban írta a regényt, melyben az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregét figurázza ki. Az ostoba parancsokat következetesen végrehajtó katona története végignevettette már a világot, s most a mi szemeink sem maradtak szárazon a sok kacagás miatt. Az előadás legfőbb erényének azt éreztem, hogy a hangsúlyokat arra tette, hogy egy kaotikus, iszonyú világban, a háborúban, mennyire megváltoznak az értékek, mert józan ésszel felfoghatatlan bizony a háborúra, gyilkolásra, gyűlöletre uszító világ, amelyben minden visszájára fordul. A gyilkosok, az őrült parancsokat gondolkodás nélkül végrehajtók a hősök, s a gondolkodó, tiltakozó kisembereket irgalmatlanul eltiporják. Palivec úr, a kocsmáros, aki nem foglalkozik politikával, nem is akar egyáltalán semmibe belekeveredni, mert csak túl akar élni, csak az érdekli, hogy az emberek igyák meg a sörüket és fizessék ki, nos, éppen őt ítélik börtönre, azért a megjegyzéséért, hogy a császár képét azért tette fel a padlásra, mert leszarták a legyek, és nehogy valaki ezért félreérthető megjegyzést tegyen. De Svejk is börtönbe kerül, mert a kocsmában ücsörgő detektív kihúzza belőle, hogy mi a véleménye a császárról, a szarajevói merényletről, és a háborúról. Svejk igen egyszerű, derék válaszokat ad, viszik is a dutyiba. Ott a vizsgálóbírónak mindent aláír, sőt, megjegyzi, hogy szívesen visszajön másnap is aláírni, ha ez örömet okoz a bíró úrnak. A bíró – Hornok Máté kiváló alakításában – idegbajt kap Svejktől, és hülyének nyilvánítja a katonát, aki ezért kiszabadul. Svejk logikája szerint, „rendnek kell lenni” a hadseregben, ezért írt alá mindent. „Ha mindenki jót akarna a másiknak, már rég agyonverték volna egymást az emberek.” Svejk visszamegy a kocsmába, ahol megtudja, hogy Palivec úr 10 évet kapott. „ Akkor már egy hetet letöltött”- mondja vigasztalásul a feleségnek! Na, ez a veleje Svejk túlélési tudományának. Mindenben a jót látja! Nagyon nehéz ez a tudomány, de a mai kaotikus világunkban is megfontolandó tanulság! Tudni kell azonban, hogy Svejk végül is „bosszút állt” a feljelentgető detektíven, mert eladott neki több kutyát, amelyek végül felfalták az árulót, „Megspórolta a temetési költséget az államnak, mert a kutyák teljesen eltűntették.  - Csak azt nem tudom – mondja Svejk –, hogy az utolsó ítéletkor hogy rakják majd össze?” A Svejket alakító Beck Jordan, kitűnő választás volt a rendező részéről! A mindennapi életben is ilyen egyszerű, mindenben a jót kereső fiú Beck Jordan, akit talán sokszor éppen ezért kicsit őrültnek tartanak, de éppen az ő típusa az örök túlélő! Nem bosszankodni, őszintének lenni, mosolyogni, és mindenkiben a jót látni! Ez Jordan-Svejk hitvallása! „Az élet nem illemtani iskola, mindenki úgy beszél, ahogy tud.” Ahogy az előadás végén szép nyugodtan, a virágokat nézegetve elindul a hegyre fel, már mindent értünk! Igen, így lehet a káoszban, a káosszal együtt élni! 
Többen megjegyezték az előadás után, hogy elolvassák a könyvet, mert annyira tetszett az előadás! Kell ennél nagyobb elismerés?

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

A kör közepén - Gaborják Fanni, Kurucz Gábor

Az első előadást egy 8 főből álló csoport mutatta be, egy kör alakú játéktérben az erdő fái között. A nézők körbeülték a játékosokat, és bizony aktív részesei lettek a játéknak. A játszók erős tekintettel, kérdő szemmel, tárgyak kézbe adásával, kiválóan teremtettek kapcsolatot. Egy ébredező emberkupacból léptek ki a színjátszók, majd „Boldog vagyok, mert…” mondatkezdéssel közölték velünk apró, vagy jelentősebb okait a boldogságnak. „Van egy álmom…”- hangzik a színpadon, s már halljuk is a banális közhelyet, hogy olyan világ jön, ahol „az igazság fog kormányozni”. Igen, ezt sokszor mondjuk, halljuk, de hogyan lehet ide eljutni?  A következő percekben azoknak az impróknak a színpadi sűrítéseit látjuk, amelyen – gondolom én – a játszók az egy hét alatt elgondolkodtak, amelyről véleményt alkottak. Mozaik-szerűen követik egymást a jelnetek, jó és határozott váltásokkal, nem hagyva időt az álszentimentalizmusnak és az unalomnak. Látunk forradalomban harcoló embereket, halott barátját sirató férfit, kibírhatatlannak tűnő szenvedést, féktelen dühöt, mocskolódva gyűlölő embereket, kegyetlen tetteket, miközben irodalmi példázatok is feltűnnek (pl. részlet a Csirkefejből!), mobil-kommenteket is hallunk, sőt, napi aktualitásokat is! Az ablakból savval leöntött diákok esete Kecskeméten rémtörténetként terjedt! De a Pokémon-őrületről, a disco-lázról, Harry Potterről, tv-s poénokról, a nizzai merényletről, öngyilkos robbantókról, gyilkosságokró is látunk hallunk egy-egy felvillanó jelenetet, megjegyzést! Őrült a világ! Itt a KÁOSZ, ahogy a tábor témája is ehhez kapcsolódik. Az előadás előhangja, bevezetése is a délutáni előadás-sorozatnak, annyira szépen összefoglalja a kaotikus világ érzetét. Megoldás?
Mindenki keressen választ! Lehet hinni az elültetett virágokban, az összefogásban, az együttlétben, a szerelemben, a szabadságban… de hinni kell valamiben!
Az előadók egy kaotikus együttmondogatással foglalják össze előadásuk elhangzott elemeit, majd visszaállnak a kezdő csoportképbe. 
A többi néma csend…
A csoport kitűnő összhangban, együttlélegezve, harmonikus mozgás-kultúrával játszik. Láthatóan jól összekovácsolódtak a tréningek alatt! A téma is egyformán izgathatta a fantáziájukat, valamennyien hittel és erős meggyőződéssel küldték üzeneteiket a kortárs nézőknek! Ez a jobbítási vágy, ez a szent akarás volt a legmeghatóbb számomra az előadásban!
Kiemelkedő színészi alakítást is láttam, Somorjai Réka és Tóth Csongor egyénisége, erős jelenléte mindig vonzotta a tekintetemet!
A rendezők, Kurucz Gábor és Gaborják Fanni, kiváló csoportot kovácsoltak a diákokból, pontosan megfogalmazott, humánus és okos üzeneteket közvetítettek, tiszta és szép koreográfiával, a témához illő zenei részletekkel!

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

A madár és a lány - Konfár Erik, Nagy Krisztina

Gyönyörű helyre érkezünk az erdő mélyén. Hegyoldalban lombos fák, a völgyben patak, a patak túloldalán a játszók szétszóródva, egyedül várakoznak, egyforma testhelyzetben néznek előre. Mire minden néző helyet talál és elcsöndesedik, ránk telepedik valami szépségesen szomorú hangulat. Csak a patak csobogása, a szellő fuvalma. Hol is szólalhatna meg Pilinszky János verses meséje, ha nem ebben a környezetben! Pilinszky kántáló énekhangon, erős zeneiséggel, ritmizálva mondta mindig a saját verseit. A megszólaló szereplők is legtöbbször a ritmikus szövegfelmondás eszközével, sok, mozgásos játékkal, szimbolikus jelzésekkel mondták el a világszép leány történetét. Nem drámai műnek készült a vers, mégis vonzza a színpadot! A balladai homály, a titokzatos jelképek, a rendkívül sokrétű szimbólumok nagy kihívást jelentenek játszóknak és rendezőnek egyaránt! Szép és merész vállalkozás volt Konfár Erik és Nagy Krisztina részéről, hogy első önálló PASZT-os rendezésként egy ilyen balladisztikus történetből próbáltak színházat csinálni, hiszen az egyik legnehezebb feladat a színház nyelvén érzéseket felmutatni, közvetíteni! Mindig tudtuk, hogy Erik egy érzékeny lelkű, óriási szívvel, empátiával megáldott ember, de most ez még inkább bebizonyosodott! Láthatóan jó csapatot alkottak! A történet igazából nagyon egyszerű. A magányos, árva leányt megtalálja az erdő mélyén a szerelem, egy társ, egy közösség megtalálásának lehetősége egy madár képében (a madár szimbólum sokféle asszociációt kelthet, kinek-kinek, amit érez, gondol!), de ő mégsem él a lehetőséggel. Megmagyarázhatatlan módon a magányt, az itt-maradást választja. „Nem mehetek, kicsi a házad!”- halljuk az ismétlődő refrénben. Az összegabalyodó, viaskodó, hol egymást széttépő, hol szenvedélyesen szerető lányok és fiúk érzékletes játékából, a gesztusok, mozgáselemek megválasztásából, a magyarázat keresése, a se veled, se nélküled örök dilemmája, a MIÉRT-ek újra és újrafogalmazása, a szenvedés elől való menekülés hiábavalósága tükröződik. Kitűnően használják a tér adottságait! Emlékezetes számomra Szabó Ádám rendkívül erős testi és érzelmi jelenléte, amikor a farönköt hosszú ideig feszített izmokkal tartja- tartja, majd földhöz vágja, amikor a patakból felhozza a sár-masszát, ami újra és újra visszaesik, de ő újra és újra felhozza. A sziszifuszi emberi küzdelem jut eszembe erről. Küzdünk, keményen harcolunk az életért, mindig minden nap újrakezdve, pedig tudjuk, hogy semmi értelme. Szép volt Szappanos Janka kis „madárhangja” a pataknál, hitelesen egyszerű és erős volt Nagy Rebeka monológja! Tele volt szavak mögötti érzésekkel, miértekkel! A csoport minden tagja rendkívüli odaadással, energiával, mindent „beleadva” dolgozott, talán kicsit túl erősen is néha. A sárgolyóval történő játék, az egymás testén való görgetéssel kifejezően mesélt az egymást megismerni vágyó párokról, viszont kissé hosszúra nyúlt és egy idő után nem hozott új motívumokat.  A zenei aláfestést fölöslegesnek éreztem, itt a pataknál a csobogás, a faágak reccsenése, a sóhajok és jajok sokkal jobban illenének Pilinszky megálmodta világhoz! A játék végén a szereplők felmennek a hegyre, vagyis, amint a vers mondja: „elmegyek én messzire, didergő szélvészek, fagyok elűznek engem is örökre…” De fűben-fában, a madarak torkában a magányosság, az árvaság, a félelem rémisztő hidege mindig itt marad velünk! De megyünk, keressük újra és újra a boldogságot a természet örök körforgásában. Felejthetetlen az előadás záróképe, színházi pillanat!

Hull a levél a fáról,
Elmegyek én e tájról, 
Elmegyek én messzire,
El a világ végire.
Nékem nincs még szeretőm,
Nem adott a Teremtőm.
Elmegyek hát keresni,
Szeretnék már szeretni. 

 József Attila verse idéződött fel bennem a csendben! Sosem felejtem el azt a hinni akarást, azt a kemény feszültséget, vágyat, ami az utolsó sor kimondásakor átizzította Erik hangját, amikor ezt a verset mondta még a felvételire készülve. Ez a kifejezni akarás, a kimondhatatlan kimondásának szenvedélyes keresési vágya hatja át most is az előadást, és ez hatja át láthatóan a játékosokat is! Összjáték volt ez a javából!

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Cirkusz - Bata Éva, Szél Rebeka Anna

„Nagyérdemű és tisztelt csőcselék!” Káosz kell nektek? Tessék, majd mi megmutatjuk az milyen! Ez az érzés csapott képen, amikor a sportpálya felé, a következő előadásra ballagtam. Már messziről láttam az őrült tempóban mozgó játékosokat, valami hihetetlen tempóban játszottak, rohantak, színes ruhákban, élénk zenére! Kicsit furcsa is volt ezek után leülni a partoldalba szépen rendezetten, mint egy igazi konvencionális színházban! Viszont a látvány miatt teljesen érthető volt ez az ültetés! Mindent nézni akartam, és ehhez egy jó hely középen pótolhatatlan! Mert volt mit nézni! Kapkodtam is a fejem! A tíz emberke folyamatos történettel szórakoztatta a nézőket. Hol egyszerre mind, hol felváltva egymást, hol csak két pár, hol csak egy személy. A játéktér két oldalán annyi szék, ahány a játékos. Oda időnként leültek, vagy többen, vagy kevesebben, ahogy éppen megpihent, vagy befejeződött egy-egy jelenet, mozzanat, de akkor is benne maradtak a játékban, mert nézték, figyelték a játszókat. Az arcuk ilyenkor nem árult el érzelmeket, inkább kíváncsi megfigyelői voltak a történteknek. Olyan érzés volt ez, mintha mi, az „ezerfejű közönség”, önmagunkat néznénk, mert nézzük, figyeljük a tragédiákat, kínlódásokat, gyötrelmeket, de abban a tudatban, hogy hiába szenvedsz te ott középen, én nem azért vagyok, hogy segítsek, hanem hogy nézzem a te szenvedésedet! 
De mi is történik a térben? Mozgásszínházat látunk, de ezek a mozgásformák nem a betanult kontakt, vagy balett, vagy egyéb táncos elemekre épülnek, hanem mintha teljesen az érzelmek vezette test akarna megszólalni! Pina Bausch mozgásszínházára emlékeztet ez a testbeszéd! Talán az egyik legkifejezőbb jelenettel igazolnám ezt az érzésemet, amikor egy fiú (Szucsán András) és egy lány (Szabó Nóri) együtt akar elindulni az úton, de hol a fiú, hol a lány megbotlik, elesik. A társa szeretne vele együtt lépni, szeretné ugyanazt érezni, együtt maradni, ezért ő is „elesik”, és lefekszik a másik mellé. Majd újra és újra ismétlődik ugyanez. Végül nem jutnak egyformaságra, nem tudják egymást „megtanulni”, megérteni, ezért a kapcsolat megszakad. Igen, két ember nem mindig tud együtt élni, bár szerelemmel indulhat a kapcsolat, mert a kis hétköznapi lépésekben nem tudnak egymáshoz igazodni, egymással elsimulni, hiszen más az egyéniségük. És persze az a „fránya” szabadság, amit semmiképpen nem akarunk feladni! Sokfélék vagyunk, és ez a hétköznapokban derül ki igazán. Mindenkinek van valami „mániája”, szokása, itt egy-egy tárggyal fejezik ki a szereplők. Például a műanyag pisztoly, telefon, hanglemez, palacsintasütő, fejmaszk, cumik,stb. Ezek a tárgyak látszólag véletlenszerűen, furcsán, mégis harmonikus összevisszaságban élnek, játszanak, fejezik ki az örömet, dühöt, vágyat, stb., úgy, mint az emberek is sokféleségükben alkotnak látszólag egységes világot. Jelképet is hordozhatnak a tárgyak, de úgy érzem, ennek megfejtése most nem is annyira fontos. ( A palacsintasütő például bennem a nő háztartási robotként működését is jelenti, amit sokszor felmutat védekezésül, panaszáradatként, majd lázad ellene, szabadulni szeretne tőle, s szétveri valakin, mert másra vágyik, mert szabad akar lenni, de valahogy összenőtt a palacsintasütővel, a női szerepkörrel, nem tud tőle szabadulni!)
Bata Éva rendezéseiben mindig hangsúlyos szerepet kap a nő-férfi bonyolult viszonya, mindig izgatja a kapcsolatok alakulásának miértje, mindig óriási szenvedéllyel küzd az egyén őszinte, kendőzetlen érzéseinek felszínre hozásáért. A csoportjában valóságos pszichológiai sokkon esnek át tanítványai, míg eljutnak vágyaik, álmaik, dühük, haragjuk, megalázottságuk, problémáik kimondásáig! Kemény tréningek ezek az „előmunkák”, sokat segítenek megérteni önmagunkat, vágyainkat, viselkedésünket. Ennek esszenciája az előadás! Nagyon szép jelenete van még Támadi Anitának és Tőzsér Dominiknak akik egy párkapcsolat alakulását vetítik elénk. Mi is vezeti orránál fogva a férfit? Bizony az, ami a bugyiban van! És tényleg, elveszíti az eszét, elfelejti a kontrolt, hörögve, izzadva üldözi a nőt, illetve a női „bugyikat”, miközben a világ felé egy jól öltözött, szentlelkű embert mutat. Mert van egy dolog az életben, amiben mindenki egyforma, hát miért tagadjuk le, miért akarunk mást mutatni?! A nő okos, tudja ezt a csalit, de azért játszik húzza-halogatja az odaadást, mert ő többet akar! Szerelmet, odafigyelést, törődést, hűséget! És ezt sajnos nagyon nehéz elérni! Nagyon izgalmas a talicska-játék! Ezt az egyszerű eszközt ezerféle dolog kifejezésére használják! Tolják egymást, harcolnak a „belekerülésért”, kiborulnak belőle/tőle, küzdenek vele/érette, stb.! Az évszakokkal elégedetlen figura humoros farce-jelenete kitűnő érdemrendet kap tőlem! Igazi színházi pillanat, a folyamatosan beszélő, levegőt sem vevő Varga Levente játéka! A Sörgyári capriccio című filmből a semmiről folyamatosan beszélő figura (Pepin) jut eszembe róla! Szép alakítás! De felejthetetlen színházi pillanatok még az üldözöttként tovarebbenő kis őzike-lány (Barcsik Erzsike) esetlen életben maradási próbálkozásai, vagy a Rácz Dóri- Szabó Nóri  énekes duettje! Sok kép, sok érzés, kaotikus világ, mégis izgalmas, érdekes, pezsgő, színes! A végén a játszók felmutatják tárgyaikat nekünk nézőknek, elénk dobják, és elmennek az erdő felé. Ők megpróbálták, most kezdjünk velük, amit tudunk, ha akarunk. Rend lesz-e valaha a KÁOSZ helyén? Akarunk-e rendet? Szép lenne-e az élet a küzdelmek nélkül? A szerelem viharai nélkül? A távolból visszaforduló játékosok mosolygó szemmel néznek ránk! Soha! Soha! Soha!  És ez így van jól, mert  a „szerelem tüze, jobb százszor, ha megéget, mint sértetlen maradni, s meg nem ismerni téged!” 
(Az idézetek Karinthy Frigyes: Prológus egy cirkuszfilmhez című verséből valók.)

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Dúl, fúl, elnémul - Spiegl Anna, Ivanics Tamás, Kara Dávid

Az utolsó előadás idejére már besötétedik a parádi völgyben. Hűvösödik is, de egy pulcsi megoldja a gondot, meg különben is jól összebújva ülünk a völgy alján lévő plédeken, és nézzük a raktárépület falát, mert előtte lesz az előadás. A „színen” hamarosan megjelenik Szabó Balázs egy harmonikával, és jó felütésként egy saját dalt ad elő, a maga egyszerű, mókázó, inkább prózamondásra emlékeztető stílusában! „Írtam egy dalt, elénekelem…” – mondja, és már dől is belőle a kis egyszerű poénokra épülő szöveg, az emberi gyarlóságokról döccenő rímekkel, döccenő ritmusban, de roppant nagy sikert aratva a nézők között! Tud ez a Balázs valamit ösztönösen a színházról! Jelen tud lenni, figyelni kell rá, hitelesen egyszerű, s ez jó jel! „Mesél a bécsi /parádi erdő…!” Belecsöppenünk a kisemberek világába, a kisemberek nagy tragédiáiba! Bohóctréfák, farce jelenetek erről a zűrös, kaotikus világunkról! A térhasználat nagyon ügyes! A raktárépület tetején, oldalán, előtt, mögött zajlanak a jelenetek. A nézőtér előtt egy kifeszített madzagon egy mutató nélküli óra vár sorsára. Színházi konvenció, hogy valami történni fog vele, valami fontosat üzen majd. A jelenetek végén lezárásként, vagy összekötő elemként átlendítik előttünk az órát, mintha az idő képtelen, lényegtelen voltára hívná fel a figyelmet, mert nincs mutatója! Így ment ez, így megy ez, így fog menni míg élet lesz a világon! Mindenesetre, amikor az óra lendül, mindig nagy csönd lesz a színen, a lendítés mindig jelentőségteljesen, szinte szertartás-szerűen történik. A nézők is érzik ezt, elhallgatnak. Jó lenne belehallgatni a gondolataikba, ők mire asszociáltak az óra láttán?  A mutatónélküliség mindenesetre egy abszurd helyzetre utal, mert miért nincs funkciója, ha ilyen fontos? Csupa képtelenség, s ez jelenik meg a színpadon is! Kis abszurdok! Egy váróteremben találjuk magunkat, ahol a nők veleje bontakozik ki. A sorban állás, a várakozás, a megfelelési kényszer és az irígység nem hagyja nyugodni a karaktereket. A néma jelenet atmoszféráját egy sípoló hang töri meg, mely egy közeledő nő (Péteri Lilla) lépteinek ritmusában szólal meg. Ám a hang lassan elhagyja a lépteket és minden mozdulatra, sőt érzelemre is reagál. Így válik a várakozás egy komikus jelenetté. Jól kinevetjük magunkat. Majd jön a következő kép: egy lány, aki folyton siet, mégis mindig elkésik! Mint a visszatérő, idegesítő álomban. A barátnőjükre várakozó lányok furcsa csipogó hangon beszélnek. Pontosabban hazudnak, hiszen elkéstek valahonnan, valakik várják őket. De a telefon lesz a megmentőjük, hiszen így bármit mondhatnak, nem kell szembesülniük az igazsággal. A telefon a modern és hamis ember megmentője, aki mindig máshol van és mást művel, mint amit mond. Majd egy hosszabb jelenet egy családi ebédnél! Fülig érő szájjal terítik az asztalt, mint a reklámokban, ahol minden nagyon rendben van, a család boldog, a gyerekek szófogadók, a férj és a feleség imádja egymást! Nézzük az érem másik oldalát! Apró megjegyzések jelzik ebben a családban nincs minden rendben! Az apa és lány között villámhárítóként ül az anya, aki mindenképpen hisz az idillikus családmodellben, és „ne veszekedjetek az asztalnál” felszólítással próbálja őrizni a látszat békességet. Nagy a probléma ugyanis. A szülők elégedetlenek a lányukkal, folyton utasítják, parancsolgatnak neki, elvárásaik a legmagasabb szintre teszik a mércét. Fogalmuk sincs a lány valódi énjéről, képességeiről, vágyairól, és amikor a lány közli, hogy külföldre megy dolgozni, és nem az egyetemre akar menni, akkor kiborul a „bili”! Apa kitagadja a lányát, hiszen az elképzelt idill összedőlt, a lány csak erre várt, már indul is külföldre.  Ám ebben a pillanatban megmozdul a tér és átváltunk két dimenzióra. Az asztalterítőből paraván lesz, melyet a „füligmosoly” hostessek markolnak görcsösen. A paraván tetején a család karakterei immár konyhai eszközök képében jelennek meg és vásári komédiává torzul minden, a kanálból Paprika Jancsi, a villából Vitéz László lesz, s ütik, verik egymást amíg szét nem hullik a díszet. Mi meg röhögünk saját kegyetlenségünkön, mint a jóllakott csecsemők. A villa szúr, a kés vág, a kanál üt! Ez végre bábszínház, amit nagyon vártam már, hiszen a csoportvezetők, Spiegl Anna és Ivanics Tamás bábszínészek, akiket nagyon szeretek színészi munkájukért, okos ötleteikért, színházi érzékenységükért! Vártam, mikor jönnek a bábos elemek, és íme, nem csalódtam! Persze ma már a bábművészet ugyanúgy él a prózai színház technikáival, de valami pluszként mindig hozzáadnak a hatáshoz a bábos technikák is! A látványvilágért, hang- és ritmusbetétekért Kara Dávid művészetét dicsérhetem, Jó „triászt” alkotnak ők hárman! A következő jelenet az előadás legmegrázóbb pillanatait vetítette elénk! Egy kislány rémálma. Ezek a gyerekkori traumákon a felnőttek sokszor csak nevetnek, legyintenek rá egyet, pedig egy életre kihatnak az ember viselkedésére, félelmeire! Gátlásokat, kapcsolati zavarokat, akár depressziót is okozhatnak felnőttkorban! Főleg azért, mert senki nem érti meg, miért és mitől fél annyira a gyerek! És íme, most itt látjuk kivetítve a fodrásznál sokkosan viselkedő gyermeki fantázia kaotikus, iszonyú képeit! Mert ő (Gáll Laura) tényleg elképzeli, sőt átéli, hogy a mézes-mázas fodrásznéni (Szigeti-Lőrinc Laura kitűnő játéka) egy boszorkány, aki a kislányoknak tövig levágja a haját, lemetszi az orrát, fülét, a hajsütővel leégeti a bőrét, stb.! Horrort látunk, folyik a vér, nyöszörög a kislány a kínzatástól, fuldoklik a leragasztott szája miatt! Már a néző is szenved, mert nagyon sajnálja a gyermeket! De jön anya, és kiderül, ő semmit sem lát ebből, csak mondogatja a közhelyeket, hogy ugye nem sírtál, ügyes voltál, megyünk és kapsz egy nyalókát. Igen, mert nem veszi észre, hogy a gyermekének milyen élénk a képzelete, hogy ő még mindent úgy él át, mint mi az elhessentett álmainkat! A fodrászok, mert közben társa is lett a nőnek, tovább kedveskedve, mit sem törődve a kislánnyal köszönnek el. És az óra ismét lendül! Így van, így lesz ez mindig! És ekkor elénekli a csoport a „Lekapcsolom a villanyt a fejemben…” kezdetű, szinte már „slágerízű” dalt. A sok feszültség és pergő idő most megáll egy pillanatra, s minket elér a katarzis.
Jókor hangzik el a nóta! Nem csak ezt az előadást zárja le, hanem az egész estés előadássorozatnak, az egész „kaotikus” hét programjának hatásos záróakkordja lett! Lekapcsolták a villanyt a tábor lakói ezen a héten, kívül hagyták a világot, és befelé figyeltek, érzéseikre, félelmeikre, vágyaikra, álmaikra! És ez jó! Néha mindenkinek meg kellene tenni! Igaz, ilyenkor az ember mássá válik, furcsán viselkedik, ordít, röhög, káromkodik, sír, nevet, nagyon szeret és nagyon gyűlöl, de ki meri mondani, fel meri mutatni, szembe mer nézni önmagával!  Ez az önismeret keserves útja, de boldog ember csak az lesz, aki megismeri és megszereti önmagát! Ez a folyamat a külvilág számára sokszor furcsa viselkedést produkál, de „ha a világ botránkozik énrajtam, akkor tudom, jófelé visz az utam!”
Újragondolva az estét, számomra az előadások legfontosabb gondolatai a szabadság és szerelem körül forogtak. / Lám, Petőfi is itt járt ezen a héten! / Higgyünk benne, hogy a mai káoszból ez a két szent érzés fogja kivezetni az emberiséget és megmenteni a világot!
<b>„A szerelem az egyetlen igazság, az eget is szerelemmel ragasztják…….. és fölkel a nap, minden reggel ragyog ránk!” /Bajdázó/</b>

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Ki vagyok én? - Fodor Dávid, Nyerges Dóra

Igazi színházi tér fogad a Kupolában. Nézőtér székekkel, jól belátható színpad, már éppen elkészülök egy hagyományos, kellemes előadásra, amikor mégis kizökkentenek ebből a komfortzónából! Az ajtónál igazi verekedés támad. Sőt, egy lány ver egy fiút! Vérre megy a püfölés! A fiú alig védekezik, szóhoz sem jut! Egészen a szemben lévő ajtóig tart a kínos jelenet, míg végül a lány kipenderíti a fiút, összecsapja a kezét, és így szól: - Na, most csaljál meg te….”! A női nézők hálásan tapsolnak, mert úgy érezzük, hogy minden pofon, minden ütés minden megcsalt lány nevében szólt. Ki ne érezte volna már, hogy úgy el tudná püfölni az őt megcsaló fiút! A fiúk halkan nevetgélnek, mert ők meg a csalóval éreznek együtt! Tudják, megérdemli a verést, de azt is tudják, hogy nagyon könnyen elcsábulnak egy másik szép nő iránt! Hát, így megy ez! Most már a színházi forma is tiszta! Olyan előadást fogunk látni, ami a kimondott, vagy ki nem mondott érzéseinket vetíti elénk! A játékosok egyforma fekete jelmeze is jelzi, hogy sokféle szerepfelvételre, sokféle pillanatképre számíthatunk! Aztán már peregnek is a jobbnál jobb, életszagú, stilizált mozgással elrajzolt jelenetek, melyek hol nevettetnek, hol elcsendesítenek bennünket. Pontos mozgások, bátor, határozott gesztusok beszélnek történeteket, mutatnak be karaktereket. Nagyon sok jelenetre emlékszem, próbálok felidézni néhányat! A beáramló legyek sztorija, a plázák világa, a boldogságra vágyó fiú jelenete, a mobiltelefonon érkező kommentek vicces, és szinte napra kész kiválogatása, a facen látható szelfik, képek bemutatása az ablakkeretben! A tér kihasználása, a kreatív ötletek sziporkázó özöne lenyűgöző! Nagyon jó háttérmunka történhetett itt, mert az is látható, hogy ezeknek a diákoknak nagyon meg lett pezsdítve a fantáziája! Az is érezhető, hogy a jó motiváció után, a rendező nagyon jól tudott válogatni az ötletbörzéből, és tényleg a legjobb jelenetek kerültek be az előadásba, de azok aztán nagyon pontosan, precízen kidolgozva, a poénra kitűnően kihegyezve jelentek meg a színen! Kiváló a ritmus! Egy perc unalom nincs! A csendek, a fények játéka, az ajtók, ablakok, spaletták nyitása, csukása, becsapása, mind-mind jelentéssel bírtak! És mennyi aktuális utalás! Harsány nevetéssel reagálnak a nézők a felismert dolgokra! Például Sárosi szülinapi köszöntése: BLIIIIIII, vagy Bárnai egy Réti Nóris fotó alá keresi a címet, vagy egy-egy tábori bejegyzés hány lájkot, kommentet kapott. A sztoriját kezeivel, ujjaival magyarázó, végül a hallgatókkal összegabalyodó mesélő bravúros jelenete! (Somodi Hanna kitűnő!) A rá- és felismerés nagy örömet okoz a nézőknek! A szinte farce jellegű játékok közben azonban komoly jelenetek is elbújnak! Nagyon szép volt a lány (Falusi Titanilla szép, nyugodt játéka kiváló!)  körbesétálása, amikor az ablakokba nézve mindig más arca jelent meg! A kiváló ritmusnak köszönhetően, tényleg elhittük, hogy ő néz bele a tükreibe, és ő látja mindig másnak önmagát, és ő keresi a választ: KI VAGYOK ÉN?! Folyton mások vagyunk, melyik az igazi énünk? Sokszor egyformán lépünk, egyformán botladozunk, egyformán „lökjük meg a labdát”! Az egyformaságba beolvadó énünk szürkesége, színtelensége fájón hat ránk! De aztán jön egy pont, ahol mindenki kacag egyet, na, ebben mindenki más! Hál’istennek! A „face-após” jelenet ironikusan mutatja a hiszékenységünket, a vágyainkat, a rózsaszín ködöt, amiben nevetségesen naivan hiszünk. A lány félelmei csúszómászó férgek formájában jelennek meg álmában, de mivel már sokszor álmodja ezt, szinte nem is reagál, engedi a fájdalmat, az undort, mert tudja, úgysem menekülhet! És a végső kép! Az árnyjátékban hatalmas csápokkal fogja meg, zabálja fel a rettegő leányt egy szörnyű nagy lény, talán egy óriásira nőtt szarvasbogár! Sokféle szimbolikája lehet a képnek, szerintem ahányan ott ültünk, mindenkinek mást üzent! Az én „olvasatomban” egy nálunk hatalmasabb erő mindenképpen beszippant magába mindannyiunkat, hiába ellenkezünk! Ez az erő lehet a társadalmi szokások világa, lehet az internet és az online világ hatalma, lehet a félelmeink hatalma, és lehet az élet végét jelentő halál, ami elől senki nem menekülhet! Elgondolkodtató, kitűnően és igényesen szórakoztató előadást rendezett Fodor Dávid és Nyerges Dóra. Jó csapatot kovácsoltak! A játszók pedig megtanulhatták, megérezhették a színház igazi lényegét, amit soha nem tud elfelejteni az, aki egyszer megízlelte! Ez is egy CSODA!

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Semmi - Bárnai Péter, Réti Nóra

- Mindenki volt itt középiskolás, ugye? Te milyen típusba sorolnád az akkori énedet? Közösségi ember voltál, vagy kívülálló?
- Döntsd el, és állj be a megfelelő csoportba! Társaink elvezetnek benneteket egy helyre, ahol majd meglepetés vár rád! Induljunk!

Ezzel a felszólítással kezdődik a következő előadás a tábor főterén, majd elsétálunk a játszótér nevű helyre, ahol padok, székek jelzik, hogy megérkeztünk az iskolába. Útközben a hátitáskás vezetőink már szerepbe lépve és léptetve mesélnek, kérdeznek a vakációs élményekről. Mire megérkezünk, már tudjuk is, hogy a tanév első napja van. Diákok locsognak a nyárról, az új diáktársakról. Természetesen húzzák is egymást, sőt, már látjuk is a kirekesztett tanulót, akit harsányan kiröhögnek, mert a kötelező olvasmánynak csak az első részét olvasta el, mert azt hitte, csak egy kötetes. Az is kiderül, hogy az egyik lány elhozta a macskáját az iskolatáskájában, mert sajnálta otthon hagyni. De azt is megtudjuk, hogy az iskolai WC undorítóan piszkos és büdös. Szóval zajlik a szokásos iskolai csevegés, nagyon élethűen, egyszerűen. Még mindig nem tudjuk, mire megy ki a játék. Jön a tanárnő, a szokásos exhibicionista formával, (Molnár Alexandra „élethű” alakítása!”), akit egyáltalán nem érdekelnek a gyerekek, a fő, hogy csendben legyenek, és jegyzeteljenek! Éteri magaslatból beszél le hozzájuk (ez ténylegesen így van, mert a kilátóból rendelkezik az osztály felett) Diktál. „Döntenünk kell a kirándulás időpontjáról! Írjátok: október 3-án megyünk…” Így megy ez. Diktatúra és megfélemlítés, hiszen jön az érettségi! Ekkor váratlanul a kirekesztett fiú felborítja a padot, és kijelenti, hogy ennek nincs SEMMI értelme, s a tanár fenyegetése ellenére kivonul a jól szituált világból! „Lekapcsolom a villanyt a fejemben…”- énekli. Diáktársai elhűlve néznek a lázadó után, de mivel kíváncsiak, követik őt az erdőbe. Mi is megyünk utánuk, mert mi is kíváncsiak vagyunk. Egy kis tisztásra érkezünk, ahol a „társdalomból kivonult” diák egy hintában ül, szalmakalapban, pipázgatva, láthatóan a megtalált békességben, nyugalomban! Csodálatos kép! Ezt a „tejet iszok és pipázok” hangulatot Szabó Zsolt, „CSucsu” annyira élethűen és hitelesen árasztja magából, hogy én is mennék már utána! De az osztálytársaknak fúrja az oldalát a dolog. Kíváncsiság? Irigység? Csodálat? Düh? Minden lehet, mert megbeszélik, hogy bebizonyítják, hogy igenis van értelme annak, amit csinálnak, ahogy élnek. Mindenki áldozza fel, ami számára a legdrágább, egy-egy tárggyal jelképezve, és majd Csucsu ezt látva, elhiszi, hogy ők értelmes életet élnek! És innen már tudom, hogy Janne Teller világhírű regényét, a SEMMI-t dolgozták fel. Félelmetes híre van a műnek, nem véletlen tiltották be több évre Dániában! Majd rájöttek, hogy éppen az ellenkezőjével tesznek jót, vagyis kötelező olvasmány lett a dán iskolákban! Sokan az új Legyek uraként emlegetik, hiszen a történet kegyetlen szókimondásával a gyermekek valódi világát, az indulatok félelmetes elszabadulását, a fiatalok közösségének szerveződését, diktatórikus felépítését mutatja be kendőzetlenül. Tényleg iszonyat ebbe a tükörbe belenézni, de ahhoz, hogy megértsük az életet, az embert, bizony sokkolni kell néha az érzéseinket! Bárnai Péter és Réti Nóra a rendezőpáros, akik alaposan és mélyen foglalkoztak a mű megértetésével, látszik, hogy nagy viták, izgalmas elemzések előzhették meg az előadást! A játékosok sokat beszélnek, vitatkoznak, kiabálnak, de mindig figyelnek egymásra, reagálnak egymás indulataira! Ez nagyon jó! A tér használata is pontos. A középen felállított fán lógnak a feláldozandó tárgyak. Középpontban, mert itt a fókusz! Van helye a megbeszéléseknek, a visszavonulásnak, van helye az áldozati gödörnek, és háttérben végig ott látjuk a békésen szemlélődő Csucsut, akiből árad a tudás, az emberismeret, a luciferi bölcsesség és mindent-tudás! Szépen felépített az áldozatok egyre súlyosabb, egyre kegyetlenebb módja, fokozott a feszültség! A mobil, egy könyv után egyre nagyobb dolgokat követelnek egymástól! Egy lány hosszú haja, a meghalt öcsi koporsója, szakítás a legjobb baráttal, a szüzesség elvesztése, a szerelmét elküldő leány (itt különösen szívbemarkoló, hogy a szerepet játszó Papp Zsófi tényleg kifordul a nézőtérre, ahol tényleg ott ül a szerelme, és tényleg neki mondja szemébe a szakítást!), majd jön a kedvenc macska fejének levágása, végül az ujjlevágás! Pszichothriller! Nehéz már nézni ezt a kegyetlenkedést, a nézőben ott a vágy, legyen már ebből elég! De őket viszi a hevület, a bosszú, a vérszomj! - Ezért hívtatok ide? Ti tényleg hülyék vagytok – mondja Csucsu -, ennek nincs SEMMI értelme!” Ezt a játékosok nem bírhatják ki, nekirontanak Csucsunak, mert az igazságot nem tudják elviselni! Igen, ilyen az élet, ilyen az ember! A feloldozásban a játszók a nézők felé fordulva mondják el Chaplin híres monológját a Diktátor című film végéről: „Ne adjuk meg magunkat a diktátoroknak…!” Tiszta tekintettel, hittel szólnak a zárógondolatok, remélem, soha nem felejtik el ezt a kis SEMMIT a játékosok, mert ebben benne volt MINDEN!  „Felkapcsolták a villanyt a fejükben…”- és nem csak néznek, hanem látnak is ezentúl! Felejthetetlen pillanatok, jó előadás, csodás összjáték volt! Köszönjük!

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Ti jók vagytok - Fekete Anikó

Sok rejtett zugot, varázslatos helyet rejt a parádi völgy! Még az előző előadás hangulatában érkezünk egy hasonló erdei tisztáshoz! Az úton autók, motorok, turisták robognak, nem is sejtve, hogy az útról letérve az erdő fái között az árnyas lombok alatt igazi színház rejtőzködik! A nézőtér a völgy, a játszók pedig az előttünk magasodó hegyoldalban várnak ránk. Vagy nem is ránk várnak? Csak úgy itt vannak, itt élnek? Szétszórtan, merengve, gubbasztanak egy-egy fa tövében, bokor mellett, fatörzshöz dőlve, kötélen himbálózva. Először szinte beleolvadnak a természetbe, jól meg kell figyelni, fel kell őket fedezni, hogy nini, ott is egy ember, amott is. A természet neszeit megtörő monoton gépzene elhalkul, és végre csak a madarak éneke, a szellő fuvallata, az ágak reccsenése hallatszik. Nekem nem is kellene ide más zene, annyira jó a természet hangjait hallgatni! A játszók egyébként is nagyon kreatívan játszanak a természeti tárgyakkal, ágak, botok ütögetésével, kezük, hangjuk ritmusjátékával, minden „mű” zenénél többet fejeznek ki. Már az előző előadásnál is az az érzésem volt, hogy sok ebben a környezetben a gépzene, most is ezt érzem. Nem ad semmi pluszt. A játékosokról vonja el csak a figyelmet, pedig ők most is nagyon izgalmasak, zenei aláfestés nélkül is. Miről is szól az előadás? Fekete Anikó rendezése, ezért természetesen mozgásszínházat látunk. Mindig nagy csodálója vagyok Anikó munkáinak, most sem csalódom! Nagyon alapos tréningre épülő, pontos, szenvedélyes, és szinte személyre szabott mozgásvilágot tud teremteni öt nap alatt. Pedig a csoportjának tagjai nem egy szintről indulnak, van, aki már tanult valamilyen táncot, és van, aki még most találkozik a mozgás művészetével. Még sincs két egyforma mozgás-sor! Mindenkiben meglátja az egyéniséget, az egyedit! Jó rendezőként és pedagógusként figyel arra, hogy gesztusaik, arcjátékuk, testük ne csak technikákat mutasson fel, hanem kifejezzen valami belső világot, tudat-mélyi érzéseket, titkokat, vágyakat, álmokat, bánatokat, örömöket! A játszók a kezdeti állóképből fokozatosan lépnek ki, néha csak egyedül, néha párban, de láthatóan a kapcsolatok, az egymás elfogadása, vagy megismerési vágya, a társkeresés nehézségei problémáját járják körbe. Látunk olyan kapcsolatot (két lány!), ahol az egyik fél túlságosan félti, óvja a másikat, szinte rátelepedik szeretetével, így megfosztja egyéniségétől és a szabadságától. Egy kezdetben boldog kapcsolat így válhat viaskodó, bizalmatlan, örökké veszekedő viszonnyá. A ketrecből szabadulni akaró lány harca szívbemarkoló! Aztán férfi és nő kapcsolatának egy variációját látjuk. A folyton egymást üldöző, kereső pár a találkozás pillanatában nem tud mit kezdeni a másikkal, megijednek a testi érintkezéstől, inkább továbbfutnak, de szabadulni nem tudnak a másiktól, mert a vágy, a szerelem űzi, hajtja a vérüket. Itt jegyzem meg, hogy a játszók úgy futnak, szökellnek, fogócskáznak a meredek hegyoldalon, mint a zergék! Micsoda kemény tréning, sok-sok gyakorlás lehet e mögött! A játék első részében megismerjük a párok kapcsolati problémáit, majd utána újra találkozunk velük, és láthatjuk, hogyan alakul, halad, vagy éppen megszakad egy-egy viszony! Minden pár játékát erős akaratok, célok, szándékok mozgatják! Nincs lezárt történet, minden kapcsolat folytatódik majd valahogy. A néző elgondolkodhat rajta, hogyan! A mozgásszínház érdekessége, hogy meg is szólalnak a táncosok! József Attila, Tanítások című verséből idéznek, kórusban, szólóban. Cédulákról olvassák a sorokat, mintha titkos üzenetet kaptak volna valahonnan, valakitől. 

<em>„Ti jók vagytok mindannyian, miért csinálnátok hát a rosszat?”</em> 

Súlyos a kitekintés: mit kezdjünk vele? Keressük a megfejtést! Keressük az embert! Keressük a szabadságot! Keressük a boldogságot, a szerelmet! Keressük a kapcsolatokat, próbáljuk meg együtt! Siessünk! Ültessünk magokat!
De a végén mégis mindenki visszamegy eredeti helyére. Szinte beleolvad a környezetébe, egyedül áll és figyel. Csönd van. Csak a madarak, csak a fák, csak a fények, csak a szellő, ami biztos! A többi a mi dolgunk, rajtunk múlik!
A csoport kiválóan dolgozott, egyedül és együtt is! Igazi összjátékot, üzenni akarást láttunk a „színpadon”! A megtanult mozgásokat pontosan, szépen, érzelmi töltéssel adták elő! Belekóstoltak az egyik legnehezebb színházi technika világába. Remélem, meg is szerették, de legalább is örökre megbecsülik, értékelik! Gratulálok!

<em>„Ti jók vagytok mindannyian, hisz mindnyájan örültök a jónak!”</em>

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Táborszervezők