Ugrás a tartalomra

Az előadásoknak többnyire nem adtak címet a rendezők. A címek tehát az én egyéni benyomásaimat, az előadások számomra értelmezett üzeneteit tükrözik. Remélem, a rendezőknek érdekes lesz így utólag a címeket olvasni, s ha ők nem is ezeket a címeket adták volna, számukra is egy jelzés, hogy mit üzenhetett az előadásuk a nézőknek. Ez ugyanis nem mindig egyezik… Az „Indigók” címhez még annyi magyarázatot fűznék, hogy a csoportnak az indigó volt a színe a táborozás során. (Minden csoportnak volt színe, hiszen az egész hét a szivárványhoz kapcsolódott. Erről szóltak a mindennapos „szertetartások”, utalva a színházi és az emberi sokszínűségre, valamint arra a csodára, ami a hagyomány szerint akkor történik velünk, ha átmegyünk a szivárvány alatt. A PASZT 2013 kisfilm jól tükrözi majd ezt! Látható a „paszt.hu” honlapján hamarosan!)

Az indigó a sötétkék szín egyik legszebb árnyalata. Az indigó szó egyébként nem csak a színt jelenti, hanem egy ma már nem használatos átíró-, másolópapírt is jelent, amit a régi írógépekbe tettek, hogy egyszerre két példány készüljön. Ezoterikus körökben a spirituális képességekkel rendelkező gyerekeknek indigókék az aurájuk, és különleges képességekkel rendelkeznek. Magas az intelligenciájuk, sok eredeti gondolatuk van, de nem tűrik a tekintélyelvű nevelést. „Szivárványgyerekeknek” is szokták őket nevezni! Mindezt azért mondom el, mert nem tudom véletlen-e vagy tudatos volt ez a színválasztás, de meglepően kapcsolódnak, hasonlítanak a fenti jelentés-árnyalatok az előadáshoz és létrehozóihoz!  Szinte misztikus kapcsolatokat érzek… / Talán az sem véletlen, hogy a rendező, Bárnai Péter, mindig olyan jelentőségteljesen sejtelmes színnel ejtette ki az indigó szót! /

Az előadás jóval a vacsora után kezdődött. Már az erdőbe jutás is ijesztő volt, hiszen „indigókékbe” burkolóztak már a fák… Az előadásban közismert monológokat hallottunk (pl. Csehov Sirályából), de „átírva, átmásolva” a játszók egyéniségére, egyfajta másképpen fogalmazott üzenettel. A színjátszóknak valami sejtelmes aurájuk, kisugárzásuk volt ott a reflektorok és a természetes sötétség ködében! A különleges képesség is stimmel, hiszen valamennyien erős színházi jelenléttel, mondhatni hipnotikus kisugárzással játszottak! Nagyon hitelesen hatottak a sorsok, amiket felmutattak! Erre még ráerősített a kiváló zenei válogatás, valamint a változatos, hangulatokhoz igazodó világítástechnika! A stroboszkóp alatt szinte visított a közönség, mert furcsa erős hatással volt rájuk a legtragikusabb történések ilyetén ábrázolása! (pl. a gyilkosság) Misztikus pillanatokat éltünk át! Minden szereplőnek volt valami iszonyatos lelki terhe, amit cipelt magával, ami miatt nem tudott normális életet élni, gúzsba kötötték, folyton rabságban tartották az emlékek, az elkövetett bűnök. / Szépen jelképezte ezt a derekukra akasztott gumiszalag, melynek másik vége egy fához volt erősítve. Így „kikötözve” próbáltak elszakadni, elszabadulni, de a kötél visszarántotta, nem engedte. Egy út van csak a szabadulásra: a gumikötél drasztikus elvágása, de ez egyenlő a halállal! /  Egyik legmegrázóbb jelenet volt annak a lánynak az esete (Varga Bori játszotta), aki véletlen kihallgatja kedvesnek hitt barátait, amint mindenféle rosszat, aljas pletykákat mondanak róla, majd mikor megjelenik, negédesen köszöntik a szülinapját a kis kalpagokat fejükre téve: „Meglepetés!” kiáltással, mintha mi sem történt volna. Iszonyú csalódás, örök mély seb a lélekben! Szép színházi pillanat! A másik „kedvenc” jelenetem a számítógépével, mint legjobb barátjával élő fiú esete, (Víg Gergő alakítása), aki egyébként a gépe nélkül nagyon magányos lenne. (Közhelyes eset: szülők nem érnek rá, nem foglalkoznak vele, de folyton veszekednek. De a gép hangjai ezeket a gyerek fül számára iszonyatosan fájó hangokat is elfedik…) És az ideges apa egy pillanat alatt „végez” a fiú egyetlen „barátjával”, megöli a karakterét! Iszonyatos csalódás és fájdalom ez a fiúnak! Csak sír, és gyűlöli a világot, az apjával együtt… És még egy erős jelenetet emelnék ki: a „perverz” apa esetét (Szabó Balázs kitűnő alakítása!), aki aljas vágyainak engedve teszi tönkre ártatlan és szófogadó kislánya életét (Mészöly Anna). És sodródunk a tragédiák árjában, de túlságos elérzékenyülést nem engednek a kizökkentő effektek (fények, zene, mozgások). Az ördögi, kaján vigyorgású „sors-Isten”/ vagy maga a sátán?/, a világszínház nagy rendezője, az őrült sebességgel robogó vonatbaleset egyetlen túlélője, (Feczesin Kristóf) önelégülten nézi a balsorsokat, bölcs nyugalommal old és köt, mert ő tudja, miért van mindez: „Világnak vége van, álomnak nincs vége…” Mi értetlenül kérdezzük: miért? És persze reménykedünk… Hallgatjuk a tiszta forrást, a jót ígérő ártatlan szépségű dallamot… (Rácz Ancsi énekelt csodálatosan!), és mi „sírva vigadunk”!

Készítők
Előadás Éve
Felvétel