Ugrás a tartalomra

Valami érzést / gyönyörűt, szépet / valami hangot / valami képet /

Napfény ecsetje / napsugár húrja /

Valami újat / valamit újra / valami ősit / valami égit /

Valami hősit / valami régit / valami földit / valami gyarlót /

Fagyöngyöt vágó / holdsugár-sarlót.

Szent dal csengését / majd a szent csendet /káoszban fogant / újjászült rendet /

Játékot, harcot / s a végén békét / tó mélyén alvó / tündérek képét /

Lelkek sebére / hófehér tépést /

Tenni az Isten / felé pár lépést / átlépni közben / árkot, göröngyöt/

És az Embernek / szórni a gyöngyöt!

 

/ Kárpáti Tibor verse, dallam: Misztrál /

Nem is lehetne szebbet elképzelni a Mátra kies völgyében ennél a dalnál, melyet rendkívüli szenvedéllyel, csodálatos férfierővel énekel Boller Balázs az összehúzott függöny előtt. Száll a hang, betölti a völgyet a férfienergia, mintha valami ősi imádság repülne a múltból, át a jelenen, túl a jövőbe! Félmeztelen testtel, nyitott szívvel kér, követel, ad és szívet melegít ez az imádság! Érezzük, a tábor minden lakója és az egész emberiség vágyát visszhangozzák a hegyek! Ennél nem is lehet szebbet és jobbat adni és kapni! A dal még ott zeng a fülünkben, de már figyelni kell, mert kezdődik a mese! Egyszer volt, hol nem volt… A rókalányok (Sallai Zsóka, Hábenczius Anna) kedvesen mókázva, játékos lendülettel visznek bele a játékba, mert mint az út elején mondták, „egyedül nem megy”! A játékhoz, a színházhoz, a meséhez együtt jutunk el. Ők a játékmesterek is, figyelnek, beavatkoznak, irányítják a néző figyelmét is. Színesen, jó mozgással, hangjuk, arcjátékuk kiváló játékával bűvölik el a nézőt. A rókaszemű királykisasszony című mese ismerős fordulatait látjuk. Az öreg király megkéri három fiát, hogy hozzák el az ifjúság madarát, mert érzi a halál közeledtét, és szeretne megfiatalodni. A legkisebb fiú jólelkűségéért eljut a madárig, de ott egy gyönyörű leányra is lel, akit haza akar vinni feleségnek. Az irigy bátyók ezért megölik, ők akarnak hősként tündökölni. A végén azonban a gaztett kiderül, és mindenki elnyeri méltó büntetését, vagy jutalmát. Az előadás rendezője (Feczesin Kristóf) azonban ki-kikacsint a jelen világunkra a meséből. Az öreg király pirulákat szed reszkető kézzel, amitől még szenilisebb lesz. A királykisasszony (Barna Pap Bianka) húsvér hisztis mai lányka, aki kapkodva készül a randira, lábát borotválja, szemét festi, haját sokféle fazonra igazgatja. Az egyik idősebb testvér (Siklósi Kristóf) az erős, macsó, de agyatlan fiúkat tipizálja, akik érzelmek nélkül ütnek, vernek, mert ez jelenti számukra a sikert. A másik bátyó (Tóth Soma) a „nyeszlett”, de agyafúrt, ravasz fiúkat jelképezi, akik úgy akarnak boldogulni, hogy átvágják, becsapják embertársaikat. Mindketten erős, sarkított jellemvonásokkal ábrázolnak, játékuk a paródia felé hajlik, a nevettetés technikáját magas színvonalon ismerik és használják úgy, hogy nem viszik túlzásba, nem ripacskodnak, nem „baromkodnak”, csak éppen szembesítenek az emberi gyarlóságokkal. Gyakorlott színjátékosok, okosan, átgondoltan játszanak! Boller Balázs, a legkisebb királyfi kiválóan ábrázolja a tiszta szívű, jóhiszemű embereket, akiket rendre át is vágnak mai világunkban. Kiválóan énekel, sőt rappel, határozottan, óriási lendülettel játszik. Az eredeti mesében a legkisebb királyfit miszlikbe aprítják a bátyjai, de a róka, aki a” jó tett helyébe jót ád”, az életet adó forrasztó fűvel újraéleszti a fiút. A mese jelen változata ezt a kis illúziót sem engedi meg, mert itt is kitekint a mába. Ma már nincsenek csodák, a forrasztófű árus, a díler, nem ad varázsfüvet (kábítószert), mert nincs elég pénze a rókáknak. Aki nem ismeri a mesét, annak ez az epizód érthetetlen közjáték, hiszen nem hangzik el a néző számára fontos információ, hogy mire kell a gyógyfű, vagyis itt a „PAsztíz” kábszer! Hát igen, aki nem ismeri a mesét, „járjon utána”, és olvassa el! (Én is így tettem, mert ezt ott én sem értettem. ) Az előadás vége sem az eredeti mesevég („minden jó, ha a vége jó”), hiszen a kis királyfi nem éled fel, a rókák a „kis herceg” gondolataival búcsúznak tőle, sírva „engedik el a halálba, az egekbe, a csillagokra”, ahol majd mindig létezni fog. A királykisasszony pártában marad, az öreg királyhoz nem jut el az ifjító madár, akit Tóth Betti alakított. Erre is utólag jöttem rá, mert nem volt eléggé világos, hogy neki mi a szerepe! Szép és tanulságos kis monológokat mondott a boldogságról, az élet értelméről, de kicsit „erkölcstankönyv” íze volt, ezért inkább zavaró megszakítások voltak a jelenetek között, mintsem rásegítettek volna a történet megértésére. Jó lett volna talán, ha mozgással, vagy valami kellékkel, hang-effekttel segítettek volna nekem, a nézőnek megérteni, hogy ő a madárka! Az előadás zenei világáról. a jó helyeken, erős dinamikával megszólaló dobszórólKállai Máté gondoskodott. Segítette az előadás ritmusát, erősítette az érzelmeket, indulatokat! Az előadás összességében magas érzelmi töltetű, dinamikus, szenvedélyes játék volt. Még egy hét munka kellett volna, és az elvarratlan szálak, kissé homályos pontok is kitisztultak, pontosabbak lettek volna! A szándék azonban érthető volt, az üzenet átjött! Sok a gazság, kegyetlenség, a gyűlölködés mai világunkban, ezért is kellenek a „gyöngyök, a napfény ecsetje, a szent csendek, a káoszban újjászült rendek, a béke…”

Ez az érzelmi felütés az egész este hangulatát, a további előadások alaphangvételét, üzenetét erősen meghatározta. Minden előadás a mesék, vagy mesei motívumok felhasználásával, a jelen kaotikus világáról szólt, és minden előadás kereste a rendet, a szépet, a gyöngyöt…

Előadás Éve
Felvétel