Ugrás a tartalomra

A második előadáshoz a völgyből felvándoroltunk a hegyoldalba, egy tisztáshoz. Kör alakú teret alakított ki a játékhoz a rendező, Sárosi Gábor. Útközben a csodaszarvas jelent meg előttünk, hívottbennünket, hogy kövessük, mert „nekem még a bugyimban is kincs van” – mondogatta. És mi persze gondolkodás nélkül követtük, vagyis „üldözőbe vettük”. Igen, értem. Mi magyarok ilyenek vagyunk! Megyünk, keressük a pénzt, a kincseket, és nem mást! A szarvast játszó Szabó Balázsra leveles faágakból készült agancsok voltak erősítve, ami természetesen rögtön ironikus hatást váltott ki. Ehhez még hozzájárult a fentebb idézett mondat komikuma. Balázs ráadásul olyan szenvtelen hangon tudta ezt mondani, mint aki biztos benne, hogy elég a kincs szót kimondani, már mindenki lohol utána. Biztos volt ebben, ezért mondta halkan, erőfeszítés nélkül, kis kikacsintással rásegítve! Nagyon találó eszköz volt a kezdéshez!  Azonnal éreztük, hogy a következő órában egy szarkasztikus, groteszk „magyarképet” látunk a csodaszarvas monda alapján. Zűrzavaros, kaotikus világba értünk. Az ember elkorcsosult, érzelemmentes, állatias ösztönökkel tomboló lény. Vad zene, vad mozgások. „Közeleg a világvége. Noé bárkájára közülünk már senki se fér fel…”. Hogyan is kezdődött? Emese álmával, a turullal, az álomban fogant fejedelemmel… csak hát a legenda úgy születik, ahogy egy nagyon egyszerű történetet mindenki máshogyan mesél tovább. Ki-ki a saját szerepét szépíti, nagyítja fel, a következő még tesz hozzá valamit önmaga dicséretére, és így tovább. Négy féleképpen halljuk egy lány éjszakai kalandjának, teherbe esésének történetét. Négy nagyon különböző stílus, személyiség, beszédmodor, szóhasználat. A mába átvezető zenei effekt pontosan érezteti a párhuzamot. Ki tudja az igazságot? Úgy mesélünk mindent tovább, ahogy akarjuk, és úgy hiszünk el belőle valamit, ahogy nekünk tetszik. Sose derül ki hát az igazság! Mert hát szép is lenne az isteni eredet, de amit utána tettünk mi magyarok, az rácáfol a mi „isteni voltunkra”! Nézzük, tovább! A „Feszti körkép mintájára” a nézőtéren ülők középről forognak körbe-körbe, ahogy a játszók a magyarok útját bemutatják. Mindig egy új út keresése az elválasztó motívum, mert mindig elszúrtunk valamit, de megyünk tovább, követjük a szarvast, keressük a kincset, a csodát. „Volt egyszer hol nem volt… volt egyszer egy jósnő, aki mindent látott, elmentek hozzá a magyarok… ő fogta a ceruzáját, és leírta nekik a múltjukat, a jövőjüket, és egy tortareceptet, hogy legalább egyenek egy jót.” Igen, ilyen egyszerű ez, ennyire szomorú, ennyire groteszk. Mosonyi Alíz „Magyarmesék” című kötetének rövid kis meséi, abszurd történetei jó ötleteket adtak a rendezőnek és a játékosoknak az improvizációkra, az áthallások megjelenítésére! Minden állomáson feliratok jelezték a magyarok útjának állomásait, például -„Az intoleranciás tengeren is túl!”-, vagy „Fanyarország” vagy „Nyugati pázsit-Magyar ugar” stb., ahová megérkezvén, a játékosok rögzített szöveges improvizációra épülő monológokban mondtak el történeteket saját tapasztalataikból, majd jelenetekkel is igazolták az állításokat. Rendkívül dicséretes, hogy a monológokat egyszerű, természetes hangon mondták a játszók, ami egy amatőr színész legnehezebb feladata, legnagyobb érdeme, éppen ezért legdicséretesebb teljesítménye! Tudták mit mondanak, miért mondják. A próbákon biztos sok elemzés, történetmesélés, rögtönzés, a tények ok-okozati kivesézése történt. Minden játékos megtalálta a saját hangját a színpadon, hitelesen közvetítette a gondolatait, lekötötte a figyelmünket, érdekeltté tettek a részvételre! Különösen kiemelkedő volt Bartos Ágnes, Csúcs Olívia, Támadi Anita és Szabó Balázs alakítása! A kiváló zenei válogatás jó ritmust adott a játéknak, erősítette a jelenetek gondolatiságát! Kiváló csapatmunkát láthattunk, Sárosi Gábor rendezőtársával, Gaborják Fannival éles és merész kritikát fogalmazott meg a mai világunkról, és ebben a munkában a csoport tagjai is aktívan részt vettek! Az egyik legszomorúbb emlék számomra az, amikor a „volt egyszer egy öreg néni” haldoklik az ágyán, és a rokonok csak azért szobroznak, kedveskednek mellette, hogy írja alá a mindent rájuk hagyományozó végrendeletet! Mikszáth Szent Péter esernyőjének rokonai jutnak eszembe, akik az öreg Vibra hagyatékán viaskodnak. Bizony, elég szomorú, hogy ez ma is így van, (és örökké így lesz!), s a fiatalok szeme vádlón kérdezi: Miért? Miért? Az „önzésről szól a nóta”, csak önmagunkért teszünk mindent! S az öreg néni meghal, s nem tudja megírni nekünk azt a történetet, aminek jó lett volna a vége! A groteszk, Örkényt idéző Mosonyi Alíz mesék kiváló alapanyagot szolgáltattak a szemet és lelket bántó tükörbe nézéshez! S a magyarok (mint mindig!), elbúsulnak nagyon. Az előadás Kamondy Ágnes dalával állít, kérdez, vádol: „Jó lesz nekünk. Csak előbb lágyan tönkremegyünk. Jó lesz nekünk, ha intelligens gépek leszünk?? Jó lesz nekünk, mert te se engem, én se téged, minket már a bűn se véd meg! Jó lesz? Jó lesz?…” Nehezen álljuk a játékosok kérdő tekintetét, és nehezen indul erre a taps is. Később aztán annál nagyobb az ováció, mert mindenki érzi: fontos dolgok történtek itt és most velünk! A színház ismét betöltötte funkcióját! Jól feltette a kérdést! Köszönjük!

Szusszanásnyi szünet, és már tolongunk is a minél jobb helyekért a kupolának nevezett játéktérben a következő előadás megtekintéséhez.

Előadás Éve
Felvétel