Ugrás a tartalomra

Az ebédlő melletti tréning-szoba előtt gyülekezünk.

A ház előtt álló, hasaló, kapaszkodó, járkáló, fenn a tetőn guggoló fehér ruhás játékosok várnak, néznek szúrós, vizsla tekintettel ránk. A kép mozdul, rebben, alakul. Minden rezzenésre reagálnak a játszók, majd hirtelen beszaladnak a lányok. Már majdnem indulnánk mi is, de észrevesszük, hogy a fiúk még kint maradnak, nekik még dolguk van a bejutás előtt, nekik még meg kell küzdeni a beérkezésért. A rácsos ablakban kezek, lábak jelennek meg. Az egyik fiú őrült elszánással kapaszkodik a rácsokba, menne, de nem sikerül. A másik fiú nem bírja tovább nézni a „bénázását”, és egy laza lökéssel fentebb emeli, hogy belásson, és bejusson lassan. Bentről halk kacagások, sejtelmes kéz és láb mozdulatok tesznek minket is kíváncsivá: mi lehet ott benn? És végre int egy ujj, mehetünk!

Sokan vagyunk a kis teremhez, de lassan elrendeződünk. Már előre sejthető, hogy kevés lesz a levegő ennyi embernek, ami az előadás végére sajnos be is igazolódik. Ráadásul a hőség! De a néző nem mer panaszkodni, mert látja, hogy a táncosok még ebben a forró, levegőtlen térben is olyan energiákkal, koncentrációval játszanak, amihez képest a mi „szenvedésünk” eltörpül. Sőt, elfeledjük a meleget, izzadságot, légszomjat, mert csodák születnek a kis térben! Kapcsolatok születnek, bonyolódnak, alakulgatnak, megszakadnak. Küzdést látok, „diszharmóniát” (ahogy majd a Tragédia sorai későbbi előadásokban is visszacsengenek!), útkeresést, önmarcangolást, erőgyűjtést, elindulásokat, hátat fordításokat. És közben az arcok és szemek üzenetét!

A rendezők, Barna Lilla és Hojsza Heni, a Színművészeti Egyetem Színházrendező – fizikai színházi koreográfus-rendező szakirány hallgatói, nagy hangsúlyt fektettek az „együtt mi” és az „egyedül én” színpadi jelenlétének gyakorlására. Láthatóan a heti munka fő hangsúlya az „énkeresés”, az érzések arcon és főleg a szemben való megjelenésének felvállalása, a testtudat kialakítása lehetett. Amit egy hét alatt ezen a területen el lehetett érni, azt ők elérték, sőt, rendkívüli koncentrációval, fegyelmezett pontossággal és hiteles jelenléttel kiváló teljesítményt nyújtottak! A három lányból és öt fiúból álló kis csapat izgalmas előadást hozott létre, s közben rendkívüli belső koncentrációt, szereplési bátorságot tanult! Fontos része a munkának a ritmus, e nélkül nincs együttjátszás, nincs harmónia! Minden adhat ritmust, ajtó, ablak, függöny, a ki és be, a fent és lent. Ezzel indulunk. Ebben élünk. Szép képek villannak fel: lány a tükörben (persze a tükör képzeletbeli, csak a színész játéka teszi hihetővé, hogy van), ölelés-próbálkozások (akarom, nem akarom), sóhaj, vágy (hogy segítsek elviselni?), Casanova a discoban (nem is olyan nehéz „jófejnek” lenni), a két széken ülő lány arca együtt és külön (ki lesz az enyém?), a gyomortáji izgalom és félelem megjelenítése a székbe görcsösen kapaszkodó fiú jelenetében (nagyon akarok úrrá lenni rajta, de nem megy)! Külön érdeme az előadásnak a humor!

A rendezők jó szemének köszönhetően felismerték, hogy Tóth Soma amúgy is komikus arca és figurája, milyen jól működik színpadon, milyen jól tud kapcsolatot építeni a közönséggel, milyen egyszerűen felvállalja, hogy „ami nem megy, azt ne erőltessük”, egy kis humor mindig kisegít a pácból! Például egy bukfenc! Minden szereplő kitűnő! Tusor Regina iszonyú belső koncentrációja, Valasek Zita hajlékonysága, könnyed táncjátéka, Bata Viola kifejező arc- és kézjátéka, Macsuka Patrik energikus jelenléte kiváló! És futunk, futunk, el akarjuk érni, le akarjuk győzni, meg akarjuk találni…de mit is??

Az ajtó zárva, sőt, a kilincs is elromlott. Most hogyan tovább? Az élet a küzdés maga!

Előadás Éve
Felvétel