Ahalál kapujában nagy a nyüzsgés! Szinte a világ minden nyelvén halljuk az izgatott emberi lényeket, ahogy dühösen, félve, elkeseredetten keresik azt a bizonyos folyót, melyen át kell kelniük Hádész birodalmába. Az útbaigazítás nem határozott, sőt, elbizonytalanító, hiszen mint általában az idegenvezetők, az irányítók itt sincsenek a helyzet magaslatán. Elég érthetően, jó magyarosan halljuk: „disz iz dö szietör…”, de a kerge „halálba-menők” ezt nem értik. Az irányítók csak nevetik őket! Talán ha hinnének a színházban, nem félnének annyira… Illyés Gyula verse jut most eszembe újraérezve az ottani hangulatot:
„Kháron ladikja nem akkor indul el velünk, midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vízen…”
De már el is érkeztünk a halál torkához! Felgyullad egy máglya, sötét zene szól, vért és hamut magukra szóró alakok kínlódják be magukat a másvilágba. És itt van persze Odüsszeusz is, aki bolyongásai során Teiresziászt, az öreg jóst keresve eljut ide is! Áldozatot mutat be, ökröt dob a máglyára, hogy Hádész megengedje belépését birodalmába. A holtak népének engesztelésére vért tölt a kelyhekbe, gödröt ás, tüzet szít.
„ Mind odagyűltek az erőtlen elhunytak, az árok mellé, Jöttek innen-amonnan, szörnyű zsivajjal; sápadt félsz ragadott meg…” / Homérosz/
Olyan területre jutottunk, ahová élő még el nem jutott, ahonnan ember élve ki nem jött még! Csak a képzeletünk vetítheti ezeket a képeket, s éppen ezért nagyon félünk a titkoktól, a fájdalomtól, a lehetetlen józanságától. Sötét erdőben botladozunk, furcsa, ijesztő hangokat hallunk, lángocskák villódznak, árnyak suhannak… Bőrömön érzem a halál szelét! A megjelenő lelkek elvégzik a szertartást, amivel Odüsszeusz kapcsolatba szeretne lépni velük: italt töltött nekik tejből-, mézből, majd édes boritalt, harmadszorra vizet, majd magukra szórták az odakészített lisztet. / Homérosz!/ Néha mondatfoszlányok is eljutnak a fülemig: „hagytak egyedül meghalni…”. Odüsszeusz egyik cimborája az! Itt bóklászik, nem leli helyét, mert még el sem temették társai! Odüsszeusz megígéri, hogy hazatérve, síremléket állít neki. És jön Teiresziász is! Odüsszeusz vért ad neki, mert a halottak csak a vér segítségével mondanak igaz szót, így szólalnak meg, így látják meg őt. Ha megvonja tőlük a vért, visszairamlanak, és láthatatlanok lesznek. /Homérosz!/ Az öreg jós elmondja a leleményesnek, hogyan jut majd haza, mi várja otthon őt, és azt is, hogy anyja is itt van már. Odüsszeusz szeretné megtudni, hogyan halt meg anyja, s keresni kezdi. Minket is hív! Félve követjük, és már látjuk is a kis tüzet őrző asszonyt a homályban. A legszebb jelenet következik: a vándorló fiú találkozik anyjával, aki szemrehányást tesz neki, amiért ilyen sokáig nem adott hírt magáról! A fiúkérdésekkel ostromolja, de anyja fájdalmas hangon válaszolja: „a hiányodba haltam bele”…! –„Mindig csak te! Nekem dolgom van a világban!”- halljuk a világtörténelemben oly sokszor hallott indokot, melyet sokszor mondunk az édesanyáknak, s ami igaz is, de amit később mindig úgy megbánunk, mert tudjuk, hogy mennyire igaztalanul bántjuk vele anyánkat…/ Konfár Erik hitelesen, egyszerű természetességgel játszotta!/ És erre nincs bocsánat, hiszen amikor Odüsszeusz a feleségéről kérdez, az anyja már hátat fordítva válaszol csak. De győz a szeretet, Odüsszeusz megölelheti még anyját, mielőtt örökre elválnak!
„Örökké elmegyünk, és csak képeket hagyunk magunk után…”
Szép és iszonyatos ez a kép! Ésszel föl nem fogható ez az „örökre”… Aztán találkozik még Lédával, Phaidrával, Ariadnéval, de érezhetően egyre unottabban hallgatja történeteiket. Menne már vissza, az életbe! Mi is! Mégis nehéz a sóhajunk. Borzasztóan sajnáljuk magunkat, hogy egyszer mi is ide jutunk… A holt lelkek vihognak, sóhajtoznak, kacarásznak, vinnyognak a hideg és sötét világban, vajon jó vagy rossz nekik? „A halál békés, az élet sokkal nehezebb!” – mondja Phaedra, mimégis indulunk.