Ugrás a tartalomra

Az utolsó előadás idejére már besötétedik a parádi völgyben. Hűvösödik is, de egy pulcsi megoldja a gondot, meg különben is jól összebújva ülünk a völgy alján lévő plédeken, és nézzük a raktárépület falát, mert előtte lesz az előadás. A „színen” hamarosan megjelenik Szabó Balázs egy harmonikával, és jó felütésként egy saját dalt ad elő, a maga egyszerű, mókázó, inkább prózamondásra emlékeztető stílusában! „Írtam egy dalt, elénekelem…” – mondja, és már dől is belőle a kis egyszerű poénokra épülő szöveg, az emberi gyarlóságokról döccenő rímekkel, döccenő ritmusban, de roppant nagy sikert aratva a nézők között! Tud ez a Balázs valamit ösztönösen a színházról! Jelen tud lenni, figyelni kell rá, hitelesen egyszerű, s ez jó jel! „Mesél a bécsi /parádi erdő…!” Belecsöppenünk a kisemberek világába, a kisemberek nagy tragédiáiba! Bohóctréfák, farce jelenetek erről a zűrös, kaotikus világunkról! A térhasználat nagyon ügyes! A raktárépület tetején, oldalán, előtt, mögött zajlanak a jelenetek. A nézőtér előtt egy kifeszített madzagon egy mutató nélküli óra vár sorsára. Színházi konvenció, hogy valami történni fog vele, valami fontosat üzen majd. A jelenetek végén lezárásként, vagy összekötő elemként átlendítik előttünk az órát, mintha az idő képtelen, lényegtelen voltára hívná fel a figyelmet, mert nincs mutatója! Így ment ez, így megy ez, így fog menni míg élet lesz a világon! Mindenesetre, amikor az óra lendül, mindig nagy csönd lesz a színen, a lendítés mindig jelentőségteljesen, szinte szertartás-szerűen történik. A nézők is érzik ezt, elhallgatnak. Jó lenne belehallgatni a gondolataikba, ők mire asszociáltak az óra láttán?  A mutatónélküliség mindenesetre egy abszurd helyzetre utal, mert miért nincs funkciója, ha ilyen fontos? Csupa képtelenség, s ez jelenik meg a színpadon is! Kis abszurdok! Egy váróteremben találjuk magunkat, ahol a nők veleje bontakozik ki. A sorban állás, a várakozás, a megfelelési kényszer és az irígység nem hagyja nyugodni a karaktereket. A néma jelenet atmoszféráját egy sípoló hang töri meg, mely egy közeledő nő (Péteri Lilla) lépteinek ritmusában szólal meg. Ám a hang lassan elhagyja a lépteket és minden mozdulatra, sőt érzelemre is reagál. Így válik a várakozás egy komikus jelenetté. Jól kinevetjük magunkat. Majd jön a következő kép: egy lány, aki folyton siet, mégis mindig elkésik! Mint a visszatérő, idegesítő álomban. A barátnőjükre várakozó lányok furcsa csipogó hangon beszélnek. Pontosabban hazudnak, hiszen elkéstek valahonnan, valakik várják őket. De a telefon lesz a megmentőjük, hiszen így bármit mondhatnak, nem kell szembesülniük az igazsággal. A telefon a modern és hamis ember megmentője, aki mindig máshol van és mást művel, mint amit mond. Majd egy hosszabb jelenet egy családi ebédnél! Fülig érő szájjal terítik az asztalt, mint a reklámokban, ahol minden nagyon rendben van, a család boldog, a gyerekek szófogadók, a férj és a feleség imádja egymást! Nézzük az érem másik oldalát! Apró megjegyzések jelzik ebben a családban nincs minden rendben! Az apa és lány között villámhárítóként ül az anya, aki mindenképpen hisz az idillikus családmodellben, és „ne veszekedjetek az asztalnál” felszólítással próbálja őrizni a látszat békességet. Nagy a probléma ugyanis. A szülők elégedetlenek a lányukkal, folyton utasítják, parancsolgatnak neki, elvárásaik a legmagasabb szintre teszik a mércét. Fogalmuk sincs a lány valódi énjéről, képességeiről, vágyairól, és amikor a lány közli, hogy külföldre megy dolgozni, és nem az egyetemre akar menni, akkor kiborul a „bili”! Apa kitagadja a lányát, hiszen az elképzelt idill összedőlt, a lány csak erre várt, már indul is külföldre.  Ám ebben a pillanatban megmozdul a tér és átváltunk két dimenzióra. Az asztalterítőből paraván lesz, melyet a „füligmosoly” hostessek markolnak görcsösen. A paraván tetején a család karakterei immár konyhai eszközök képében jelennek meg és vásári komédiává torzul minden, a kanálból Paprika Jancsi, a villából Vitéz László lesz, s ütik, verik egymást amíg szét nem hullik a díszet. Mi meg röhögünk saját kegyetlenségünkön, mint a jóllakott csecsemők. A villa szúr, a kés vág, a kanál üt! Ez végre bábszínház, amit nagyon vártam már, hiszen a csoportvezetők, Spiegl Anna és Ivanics Tamás bábszínészek, akiket nagyon szeretek színészi munkájukért, okos ötleteikért, színházi érzékenységükért! Vártam, mikor jönnek a bábos elemek, és íme, nem csalódtam! Persze ma már a bábművészet ugyanúgy él a prózai színház technikáival, de valami pluszként mindig hozzáadnak a hatáshoz a bábos technikák is! A látványvilágért, hang- és ritmusbetétekért Kara Dávid művészetét dicsérhetem, Jó „triászt” alkotnak ők hárman! A következő jelenet az előadás legmegrázóbb pillanatait vetítette elénk! Egy kislány rémálma. Ezek a gyerekkori traumákon a felnőttek sokszor csak nevetnek, legyintenek rá egyet, pedig egy életre kihatnak az ember viselkedésére, félelmeire! Gátlásokat, kapcsolati zavarokat, akár depressziót is okozhatnak felnőttkorban! Főleg azért, mert senki nem érti meg, miért és mitől fél annyira a gyerek! És íme, most itt látjuk kivetítve a fodrásznál sokkosan viselkedő gyermeki fantázia kaotikus, iszonyú képeit! Mert ő (Gáll Laura) tényleg elképzeli, sőt átéli, hogy a mézes-mázas fodrásznéni (Szigeti-Lőrinc Laura kitűnő játéka) egy boszorkány, aki a kislányoknak tövig levágja a haját, lemetszi az orrát, fülét, a hajsütővel leégeti a bőrét, stb.! Horrort látunk, folyik a vér, nyöszörög a kislány a kínzatástól, fuldoklik a leragasztott szája miatt! Már a néző is szenved, mert nagyon sajnálja a gyermeket! De jön anya, és kiderül, ő semmit sem lát ebből, csak mondogatja a közhelyeket, hogy ugye nem sírtál, ügyes voltál, megyünk és kapsz egy nyalókát. Igen, mert nem veszi észre, hogy a gyermekének milyen élénk a képzelete, hogy ő még mindent úgy él át, mint mi az elhessentett álmainkat! A fodrászok, mert közben társa is lett a nőnek, tovább kedveskedve, mit sem törődve a kislánnyal köszönnek el. És az óra ismét lendül! Így van, így lesz ez mindig! És ekkor elénekli a csoport a „Lekapcsolom a villanyt a fejemben…” kezdetű, szinte már „slágerízű” dalt. A sok feszültség és pergő idő most megáll egy pillanatra, s minket elér a katarzis.
Jókor hangzik el a nóta! Nem csak ezt az előadást zárja le, hanem az egész estés előadássorozatnak, az egész „kaotikus” hét programjának hatásos záróakkordja lett! Lekapcsolták a villanyt a tábor lakói ezen a héten, kívül hagyták a világot, és befelé figyeltek, érzéseikre, félelmeikre, vágyaikra, álmaikra! És ez jó! Néha mindenkinek meg kellene tenni! Igaz, ilyenkor az ember mássá válik, furcsán viselkedik, ordít, röhög, káromkodik, sír, nevet, nagyon szeret és nagyon gyűlöl, de ki meri mondani, fel meri mutatni, szembe mer nézni önmagával!  Ez az önismeret keserves útja, de boldog ember csak az lesz, aki megismeri és megszereti önmagát! Ez a folyamat a külvilág számára sokszor furcsa viselkedést produkál, de „ha a világ botránkozik énrajtam, akkor tudom, jófelé visz az utam!”
Újragondolva az estét, számomra az előadások legfontosabb gondolatai a szabadság és szerelem körül forogtak. / Lám, Petőfi is itt járt ezen a héten! / Higgyünk benne, hogy a mai káoszból ez a két szent érzés fogja kivezetni az emberiséget és megmenteni a világot!
<b>„A szerelem az egyetlen igazság, az eget is szerelemmel ragasztják…….. és fölkel a nap, minden reggel ragyog ránk!” /Bajdázó/</b>

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Előadás Éve
Felvétel