Ugrás a tartalomra

„Nagyérdemű és tisztelt csőcselék!” Káosz kell nektek? Tessék, majd mi megmutatjuk az milyen! Ez az érzés csapott képen, amikor a sportpálya felé, a következő előadásra ballagtam. Már messziről láttam az őrült tempóban mozgó játékosokat, valami hihetetlen tempóban játszottak, rohantak, színes ruhákban, élénk zenére! Kicsit furcsa is volt ezek után leülni a partoldalba szépen rendezetten, mint egy igazi konvencionális színházban! Viszont a látvány miatt teljesen érthető volt ez az ültetés! Mindent nézni akartam, és ehhez egy jó hely középen pótolhatatlan! Mert volt mit nézni! Kapkodtam is a fejem! A tíz emberke folyamatos történettel szórakoztatta a nézőket. Hol egyszerre mind, hol felváltva egymást, hol csak két pár, hol csak egy személy. A játéktér két oldalán annyi szék, ahány a játékos. Oda időnként leültek, vagy többen, vagy kevesebben, ahogy éppen megpihent, vagy befejeződött egy-egy jelenet, mozzanat, de akkor is benne maradtak a játékban, mert nézték, figyelték a játszókat. Az arcuk ilyenkor nem árult el érzelmeket, inkább kíváncsi megfigyelői voltak a történteknek. Olyan érzés volt ez, mintha mi, az „ezerfejű közönség”, önmagunkat néznénk, mert nézzük, figyeljük a tragédiákat, kínlódásokat, gyötrelmeket, de abban a tudatban, hogy hiába szenvedsz te ott középen, én nem azért vagyok, hogy segítsek, hanem hogy nézzem a te szenvedésedet! 
De mi is történik a térben? Mozgásszínházat látunk, de ezek a mozgásformák nem a betanult kontakt, vagy balett, vagy egyéb táncos elemekre épülnek, hanem mintha teljesen az érzelmek vezette test akarna megszólalni! Pina Bausch mozgásszínházára emlékeztet ez a testbeszéd! Talán az egyik legkifejezőbb jelenettel igazolnám ezt az érzésemet, amikor egy fiú (Szucsán András) és egy lány (Szabó Nóri) együtt akar elindulni az úton, de hol a fiú, hol a lány megbotlik, elesik. A társa szeretne vele együtt lépni, szeretné ugyanazt érezni, együtt maradni, ezért ő is „elesik”, és lefekszik a másik mellé. Majd újra és újra ismétlődik ugyanez. Végül nem jutnak egyformaságra, nem tudják egymást „megtanulni”, megérteni, ezért a kapcsolat megszakad. Igen, két ember nem mindig tud együtt élni, bár szerelemmel indulhat a kapcsolat, mert a kis hétköznapi lépésekben nem tudnak egymáshoz igazodni, egymással elsimulni, hiszen más az egyéniségük. És persze az a „fránya” szabadság, amit semmiképpen nem akarunk feladni! Sokfélék vagyunk, és ez a hétköznapokban derül ki igazán. Mindenkinek van valami „mániája”, szokása, itt egy-egy tárggyal fejezik ki a szereplők. Például a műanyag pisztoly, telefon, hanglemez, palacsintasütő, fejmaszk, cumik,stb. Ezek a tárgyak látszólag véletlenszerűen, furcsán, mégis harmonikus összevisszaságban élnek, játszanak, fejezik ki az örömet, dühöt, vágyat, stb., úgy, mint az emberek is sokféleségükben alkotnak látszólag egységes világot. Jelképet is hordozhatnak a tárgyak, de úgy érzem, ennek megfejtése most nem is annyira fontos. ( A palacsintasütő például bennem a nő háztartási robotként működését is jelenti, amit sokszor felmutat védekezésül, panaszáradatként, majd lázad ellene, szabadulni szeretne tőle, s szétveri valakin, mert másra vágyik, mert szabad akar lenni, de valahogy összenőtt a palacsintasütővel, a női szerepkörrel, nem tud tőle szabadulni!)
Bata Éva rendezéseiben mindig hangsúlyos szerepet kap a nő-férfi bonyolult viszonya, mindig izgatja a kapcsolatok alakulásának miértje, mindig óriási szenvedéllyel küzd az egyén őszinte, kendőzetlen érzéseinek felszínre hozásáért. A csoportjában valóságos pszichológiai sokkon esnek át tanítványai, míg eljutnak vágyaik, álmaik, dühük, haragjuk, megalázottságuk, problémáik kimondásáig! Kemény tréningek ezek az „előmunkák”, sokat segítenek megérteni önmagunkat, vágyainkat, viselkedésünket. Ennek esszenciája az előadás! Nagyon szép jelenete van még Támadi Anitának és Tőzsér Dominiknak akik egy párkapcsolat alakulását vetítik elénk. Mi is vezeti orránál fogva a férfit? Bizony az, ami a bugyiban van! És tényleg, elveszíti az eszét, elfelejti a kontrolt, hörögve, izzadva üldözi a nőt, illetve a női „bugyikat”, miközben a világ felé egy jól öltözött, szentlelkű embert mutat. Mert van egy dolog az életben, amiben mindenki egyforma, hát miért tagadjuk le, miért akarunk mást mutatni?! A nő okos, tudja ezt a csalit, de azért játszik húzza-halogatja az odaadást, mert ő többet akar! Szerelmet, odafigyelést, törődést, hűséget! És ezt sajnos nagyon nehéz elérni! Nagyon izgalmas a talicska-játék! Ezt az egyszerű eszközt ezerféle dolog kifejezésére használják! Tolják egymást, harcolnak a „belekerülésért”, kiborulnak belőle/tőle, küzdenek vele/érette, stb.! Az évszakokkal elégedetlen figura humoros farce-jelenete kitűnő érdemrendet kap tőlem! Igazi színházi pillanat, a folyamatosan beszélő, levegőt sem vevő Varga Levente játéka! A Sörgyári capriccio című filmből a semmiről folyamatosan beszélő figura (Pepin) jut eszembe róla! Szép alakítás! De felejthetetlen színházi pillanatok még az üldözöttként tovarebbenő kis őzike-lány (Barcsik Erzsike) esetlen életben maradási próbálkozásai, vagy a Rácz Dóri- Szabó Nóri  énekes duettje! Sok kép, sok érzés, kaotikus világ, mégis izgalmas, érdekes, pezsgő, színes! A végén a játszók felmutatják tárgyaikat nekünk nézőknek, elénk dobják, és elmennek az erdő felé. Ők megpróbálták, most kezdjünk velük, amit tudunk, ha akarunk. Rend lesz-e valaha a KÁOSZ helyén? Akarunk-e rendet? Szép lenne-e az élet a küzdelmek nélkül? A szerelem viharai nélkül? A távolból visszaforduló játékosok mosolygó szemmel néznek ránk! Soha! Soha! Soha!  És ez így van jól, mert  a „szerelem tüze, jobb százszor, ha megéget, mint sértetlen maradni, s meg nem ismerni téged!” 
(Az idézetek Karinthy Frigyes: Prológus egy cirkuszfilmhez című verséből valók.)

Kecskemét, 2016. szeptember
Orbán Edit

Előadás Éve
Felvétel