Ugrás a tartalomra

Mondhatom, hogy az eddigi előadások színházi kísérletek, performanszok voltak annak bebizonyítására, hogy színházat bárhol lehet csinálni, ha a játszók és a rendező tudja, mit akar. Azt is láttam azonban, hogy minden előadás helyszínének kiválasztása nagyon tudatos, gondosan megfontolt választás volt. A hely mindig szerves része, motiválója is lett a játéknak! Bata Éva helyválasztása azonnal azt sugallta, hogy itt igazi színházi helyet akartak, mert a színpadi teret a kőszínházak színpadához hasonlóan építették ki. Rendezői bal és jobb, háttért takaró színfalak, a térben tonett székek, hosszú asztal. A világítás- és hangtechnika használata, a jelmezek, sminkek gondos megválasztása és összhangja mind arra utal, hogy „totális” színházra törekvő szándék áll az előadás mögött, és a rendező – nem véletlen!- gyakorlott szemmel figyel az „összművészeti” hatás megvalósítására! Vica tudja, hogy elsősorban a látvány az, ami a színházat működteti, hiszen a néző főleg erre fog emlékezni. De azt is tudja - és az előadásban erősen érződik ez -, hogy ez a kép, ez a tér csak erős színészi jelenléttel párosulva tud hatni! A csoport (8 lány és két fiú) erős mozgás- és színészmesterség tréninget kapott, hiszen olyan intenzitással, olyan pontosan „működtek” a színpadon, ahogy azt a profiknál is ritkán láthatjuk! Amint beléptek a játéktérbe azonnal tudtak „ezerrel” ott lenni egészen addig, amíg a végén kimentek. (El tudom képzelni, hogy a rákészülés és a levezetés is jól kidolgozottan működött!) Pedig a játékidőben (25 perc) végig a színpadon voltak! Az előadás témáját nehéz szavakkal megfogalmazni! Nekem folyton Pina Bausch színháza derengett fel, ahol a kontakt- és egyéb mozgástechnikákkal, minimális hanghatásokkal „mesélnek” el a művészek történeteket, kapcsolatokat, tragédiákat, érzéseket, vágyakat, stb. Egy Pina Bausch előadás meghatározó élmény lehet egy életre, maga a csoda! Sokkoló hatásával felkavar és gyógyít, felmutatja a szépséget és az aljasságot, magát az ÉLETet! Úgy éreztem, ez az előadás neki állít emléket a színpadi nyelv- és látványvilágával! A kezdő jelenetben a szereplők egyenként érkeznek a színpadra. Gyönyörű barokk ária szól (Handel vagy Purcell?), a nők elegáns fekete ruhában, a férfiak fekete öltönyben, az asztalon hófehér terítő. Ünnepi hangulat, de valami mégsem jól működik. Mindenki rohanva érkezik, mintha elkésett volna, és ez nagyon idegesíti. Kapkodva húzzák le az ünnepi fekete cipőt, kínlódva húzzák fel a kényelmesebb papucsot. Mintha „újgazdagék” koktélpartijára érkeznének, ahol az új márvány padlóra csak a házi mamuszba lehet belépni, ezért e tűsarkú, elegáns cipőket az ajtóban le kell vetni! (Itt még fokozta a helyzet fonákságát az, hogy a „padló” maga a homokos, gazos föld volt!) Feszélyezetten ülnek az asztal köré, zavarban vannak, nem mernek egymásra nézni. Ez is egy rossz álomra hasonlít, ahol mindig sietnénk, de mindig elkésünk, ahol olyan helyek, helyzetek kavarodnak össze, ami nagyon idegesítő, zavaró. Végre mindenki megérkezik, feszült várakozás következik. Az asztalon egy banán van feltálalva. Most veszem észre, hogy az asztal előtt egy halom banánhéj látható. Aha, akkor ez a „szertartás” már többször is lezajlott korábban, és mindig elfogyasztották az aktuális banánt, majd iderakták egy kupacba megrohadni. A szertartás folytatódik. Ünnepélyesen felbontják a banánt, majd mindenkinek egy falatkát juttatva koccintanak. Ekkor az egyik férfi feláll az asztalra, és ünnepélyesen ELCSÚSZIK a banánhéjon! Az asztalnál ülők megtapsolják. Mi meg nevetünk, hiszen bejön a poén: „elcsúszott egy banánhéjon!” Nézzük tehát fordítva a képet! Az ember általában fél „elcsúszni a banánhéjon”, mert - ahogy a szólás is tartja -, egy apró hiba miatt meghiúsulhat valami nagy és komoly terve. Ráadásul ezért mindig kinevetik, kigúnyolják az emberek. Itt minden fordítva van, dicső dolog elcsúszni, sőt még taps is jár érte! S mivel csak egy banánhéj van, szinte csak a kiválasztottak részesülhetnek benne! Furcsa, groteszk világ ez, nevetséges, kisszerű örömökkel, kificamodott ízléssel illetve ízléstelenséggel! Az kapja a tapsot, aki értéktelen, gagyi „hőstettet” hajt végre, nem is akar komolyabb, nagyobb, értékesebb dologba fogni, hiszen ma ez a „módi”! A „Banánköztársaság” ezután felbomlik, és a színészek több kisebb jelenetet mutatnak be. A mozgásokhoz már szövegeket is hallunk, mégpedig igen változatos stílusokban. Főleg a mai fiatalok körében jól ismert slágerek szövegeit hallhattuk, de felismertem József Attila verset is. A szövegekhez mozgássorokat kapcsolnak, amelyek hol ellenpontozzák, hol éppen lejátsszák a tartalmat, az üzenetet. Kiemelném Kurucz Gábor, Cseh Orsi és Szappanos Janka jelenetét, melynek én a „AKKORIS, CSAK VELED!”címet adnám! Pontosan, egymásra nagyon figyelve, fantasztikus intenzitással adták elő a mozgássort, főleg az érzések közvetítésére koncentrálva. Persze a többi játékos is hasonló hatékonysággal működött a színen, így nehéz még kiemelni neveket. Mégis megemlíteném még Sallai Zsóka alakításait, aki olyan erővel, minden gátlást ledobva vállalta szerepét és önmagát, hogy ki tudott emelkedni a többiek közül, s valami nagyon egyénit hozott! Szép színházi emlékeim között sokáig őrizni fogom játékát! A továbbiakban kapcsolatok születéséről, elszakadásáról, el nem szakíthatóságáról, fájdalmáról, monotóniájáról szóltak a jelenetek, de szóltak a magányról, félelmekről, humoros percekről is. Szépek, csúnyák, kedvesek és vadak ezek a helyzetek, ahogy az életben is. Aztán vissza az asztalhoz! Mintha nem kellene az „igaz” dolgokkal való szembenézés ezen a világon. ( Vagy csak félünk felvállalni őket?) Csak várjuk a banánunkat, a vacakot, az értéktelen bóvlit, mert most ez a menő! Na, aztán kapunk belőle eleget! Csak úgy repdesnek a színpadra hátulról a banánok! Nesze nektek! „Olcsó… itt van halomba, aki veszi, meg is eszi!...” - jutnak eszembe Weöres Sándor sorai! A szereplők ijedten távoznak, úgy ahogy jöttek! Nem sikerült a „banánfesztivál”!? A tűsarkú cipőben csámpásan bicegve, a játékhelyen kívül trampli módon, fenéken csúszva ügyetlenkednek kifelé a magukat elegánsnak, tökéletesnek hitt hősök! Nevetséges, álszent világ szereplői! Kínos kacajok a nézőtérről. Ismerős valami? Kis csönd, aztán óriási taps! Éljen az igaz művészet! Vesszen a bóvli! És vigyázz! El ne csússz, egy banánhéjon!

Készítők
Előadás Éve
Felvétel