Ugrás a tartalomra
  • „Ti most mit csináltok?
  • Improvizálunk…! „– hangzik el az előadás folyamán többször is. 

Megpróbálják a játszók definiálni az improvizációt, de kiderül, fogalmuk sincs róla, mi az, de jól hangzik. Egy furcsa, „katonás bevonulósdival” is ráerősítenek, hogy számukra ez egy érthetetlen játék, de megpróbálják élvezni. A későbbiekben ez a közjáték többször is visszatér, elválasztja, összeköti, feloldja a kisebb jeleneteket, melyek valóban improvizációkra épültek. Nagyon kíváncsi voltam a csoport tagjainak egyéni látásmódjára, üzeneteire, vívódásaira, problémáira, örömeikre, bánatukra, véleményére, hiszen az improvizációra épülő színháznak pont ez a célja. Látszott is, hogy a próbák erről szóltak, voltak viták, elemzések, önismereti játékok, de végül győzött a „mindenáron színházat akarunk csinálni” törekvés, így csak ritkán villantak fel a saját, egyéni vélemények. A rendező tapasztalt „színházi szemmel” válogatott, és állította be a jeleneteket. Egy kissé fanyar humorú, groteszk elemekre épülő, szerkesztett játékot láttunk. Jó ritmusban peregtek a jelenetek, érthető üzenetekkel, jó helyeken kipattanó poénokkal! Láthatóan, a próbák során sok kreativitásra ösztönző játékot is játszottak, amit felhasználtak az előadásban! ( Pl. a nyakkendők sokféle használata, a színpadi tér átvarázsolása, a plédek többletjelentésének kijátszása.) A rendező bevezetőjében közölte, hogy az egyéniség keresésével és az önmegvalósítás problémáival foglalkoztak, s ez tényleg át is jött. Megtudtuk, hogy a színpad fontos a játszóknak, és komolyan vívódtak azon, hogy a NÉZŐ mit fog nézni, miért és mire kíváncsi. A heves vita jól indul, de aztán közhelyessé válik, átcsúszik a bohózat szintjére. Ezen jót nevetünk, mert kiváló technikával oldják meg, de az őszinte pillanat elmarad. Az igazi probléma, a belső kín nem tud megszólalni, pedig a kérdés égetően fontos: „Ő miért, és én miért nem??” Vagy másik jelenet: a kutyasétáltatók vitája: ki a jobb, illetve kinek a kutyája a jobb! Véres küzdelem ez, de megint győz a bohózati játékosság: a veszekedők már olyanná válnak, mint az egymásra acsarkodó kutyák! Meg is lesz a büntetésük: kutyává változnak. Vidám kis tanmese, egy jó kis bohózati jelenet. Jót nevettünk „rajtuk”, miközben persze magunkra ismertünk! Kedves jelenet volt az is, amikor azon vitatkoznak, sőt, hajba is kapnak a „szerelmes” pár tagjai, hogy ki szereti jobban a másikat, de amikor szeretnének valamit egyedül csinálni, akkor a másik önző módon ezt nem engedi. Ez hát a szeretet? Na, erről a témáról biztos jól elbeszélgettetek, bár a jelenet rögzítése keményen rendezői ötletekre épült. Emlékezetes annak a problémának a megjelenítése, amikor valaki nagyon keresi önmagát, még „állítólagos” szakembert is felkeres, de nem hogy segítenének neki, hanem bizony több gyanútlan sorstársával együtt éppen az egyéniségüket „ölik meg”, akasztják föl! Bizony nem egyszerű dolog ez az önmegvalósítás projekt! Hiszen ha magamat adom, akkor nem biztos, hogy kellek a „piacon”, nem én kapom a „like-okat”, hanem aki meg- vagy túljátssza önmagát… hogy is csináljam akkor? Ez bizony jó kérdés! Az előadás nem ad választ, csak kérdez: Hol vagyok? Ki vagyok! Milyen vagyok? Milyen legyek? Lázasan keresik önmagukat a játékosok mindenütt, még a nevetgélő nézők között is! Ez „egyáltalán nem vicces!” – mondják végre őszintén…

Hálásak voltak a nézők: a felhőtlen, könnyed kacagás jólesett mindenkinek! A csoport is feloldódott a játékban a nevetések hallatán, kezdtek rájönni, hogy „működik a színházuk”, valamit jól csinálnak, és ennek átélése már gyarapította, erősítette önismeretüket és önbecsülésüket. Az improvizációról és a színházi technikákról pedig biztosan sokat tanultak! Hiszem, hogy gazdagodtak a játékok öröme és az előadás sikere által! Kell ennél több?!

Készítők
Előadás Éve
Felvétel