Ugrás a tartalomra

Színházi szóval élve, a következő előadás a félemeleten van. A házak által körülvett tér ez. Nagy itt a forgalom hétköznapokon, hiszen ezen a téren kell áthaladni a mosdók felé a házakból. mégis izgalmasnak tarthatják a rendezők a játékhoz, mert minden évben van, aki itt játszik. Nem lehet igazán „elvonulni” a próbákhoz, folyton itt jár-kel a sok táborlakó.

Bata Éva és Szabó Csilla sem arról híresek, hogy könnyedén vennék a próbákat, vagy nem szeretnek elvonultan belegabalyodni egy-egy témába, megizzasztani a csoportot és önmagukat. Általában a rendezők ezt „elrejtve” szeretik tenni. Vica és Csilla mégis ezt a teret választotta, de lehet, hogy nem mindig itt dolgoztak. Vagy kihívásnak érezték a nehézséget, vagy azért, mert még itt soha nem játszottak. Színházi konvenció, hogy bárhol lehet színházat csinálni, színész kell hozzá és a rendező üzenni akarása! Vica és Csilla rendezői koncepcióját már a helyeink elfoglalása közben sejteti velünk, hiszen felvételről halljuk Ruttkai híres búcsú-monológját, amit Latinovits halála után mondott el. ( Először kicsit gondban voltam, mert azt hittem, Bata Éva hangját hallom, de a szöveg tartalma alapján rájöttem, hogy ez Ruttkai. Mennyire hasonlít a két hang! A hangszín, a hanglejtés! ) A mondanivaló erősen sugallja a szándékot: színészetről szeretnének nekünk vallani!

Mit is mond Ruttkai? Latinovits és ő igazi társak voltak, szenvedélyes nagy szövetségben kergették a színészálmot, nap, mint nap harcoltak a színházért, színészetért egymást segítve, mint amikor két ember háta összeér, támasztják egymást jóban, rosszban. Nem „őrzőangyala” volt ő Latinovitsnak, hanem társa! Hogyan segítették egymást? Mindig tudták, mi kell a másiknak, mint a gyereknevelésben, nem azzal segítek, hogy ezt mondom, meg azt mondom, hanem azzal segítek, ahogyan létezek, ahogyan ott vagyok neki, és ő ott van nekem! Gyönyörűen egyszerű és igaz ez a vallomás! Ilyen a színész! Társra van szüksége, és ő is igazi társ! Csak így jó és szép, és igaz!

Hogyan alakul ez ki? Adott egy emberke, sokféle képességgel, vagy éppen képességek hiányával megáldva, kap egy lehetőséget, mondjuk felveszik a színészképzés valamelyik területére, aztán elkezd dolgozni. Keres, szenved, örül, gyötrődik, elkeseredik, elszáll és visszahull a földre. Tanulna. Közben várja a jeleket, az „égi” jeleket, a visszajelzést, útmutatást. Egy ásítozó rendező unott nemtörődömsége nem segíti, de nem is keserítheti el. Neki ebből is tanulnia kell. Tovább, tovább. Gyötrelmes úton találja meg először is önmagát, aztán majd talán jöhet a többi.

Az én érzéseim szerint ez az előadás erről a gyötrelmes útkeresésről szólt. A játékosok egy sorban ülnek fegyelmezetten, fürdőruhában, fürdőnadrágban várva a NAGY tanítóra, aki ki is adja a feladatot! / Hangjából ítélve nem sokat tart a színészpalánták tehetségéről, fárasztja már a tanítás, mert mindig ugyanazt a bénázást tapasztalja, de hát ez a dolga, teszi. / Mit tesznek a „palánták”? Teljes erőbedobással próbálgatják a hangjukat, a szétszakadás határáig tátják szájukat, képzik a magán- és mássalhangzókat, förtelmes hangszíneket, ordenáré hangerőket produkálva! Ebből a zűrzavarból egyszerre csak egy fergeteges ritmusjáték születik. Rend lesz a káoszból, értelmet kapnak a nyivákolások, böfögések, a játékosok kommunikálnak egymással, sőt, egy valóságos kórus szólal meg iszonyú feszes ritmussal, színes szólamokkal! Ez már persze nekünk szól, ez már színház, látjuk az együttműködésre való törekvést, a csapattá válás első lépéseit, a társkeresés folyamatát. A szereplők befejezték a „hangképző órát”, várják az ásító rendező következő utasítását, ilyenkor mindig áhítattal néznek az ég felé, mint Isten hangja, szólal meg számukra a tanár! Az „Isten” most unottan improvizációt kér tőlük. Kezdjenek valamit magukkal! Ezt persze csak én gondolom így, hiszen nincs az előadásban értelmes szöveg, csak halandzsa, vagy hang-foszlányok, indulatszavak, „nyenyenyék”. A játszóknak ez persze nagyon nehéz feladat, de hát erre szerződtek, tanulni akarnak, hát tessék, mert a néző bizony érteni akarja a történeteket is!

A következő jelenetekben hol párban, hol többen játszanak le kapcsolati változásokat. Őszintén szólva, itt nem mindig tiszta számomra, hogy mi történik, kit mi vezérel, milyen indulatok fűtik. Valahogy elvisz a fergeteges ritmus, a fantasztikus éneklés, a bőröndök használatának sokszínűsége! Az én „olvasatomban” olyan volt ez a játéksor, mintha mindenki kezdene rájönni saját énjének hibáira, kezd szembenézni „bűneivel”, kezdi levetkőzni a megtanult viselkedési sémákat, gátlásokat. Látom a hiúságban szenvedőt, látom az irigy színészt, látom a strébert, a gőgöst, látom azt, aki nem akarja tudomásul venni, hogy nem ő a legtökéletesebb, hogy béna, hogy csúnya. Látom a bujálkodással előre törekvőt, látom a lustát, de látom azt is, ahogy néhányan küzdenek a hibáik ellen, legalább azzal, hogy kimondják, sőt, kikiabálják legtitkoltabb rút vágyaikat, érzéseiket is. Bizony nehéz és göröngyös út vezet a helyes önismeretig, és ez még csak a kezdet! Nem jutnak még eredményre a színészpalánták, de megdöbbennek önmaguktól is a játék végén. Az unott rendezőt persze ez sem hozza tűzbe. Talán ő tudja, hogy hosszú még ez az út addig, hogy egy igazi, hiteles hang megszólaljon, hogy egy életszagú pillanat megszülessen, hogy valahogy színházat lehessen csinálni a béna kis kezdőkkel. Tanulni kell még sokat, és társakat kell találni, társként kell tudni játszani! Nagyon nehéz!

A jelenetek pergő tempóban követték egymást, lélegezni se volt időnk, már jött a következő, feszes ritmus, kiváló kapcsolódások, mindenki mozgott, aktívan működött, még a „kispadon” se lehetett pihenni, OTT KELLETT LENNI, akár csak egy bekiáltással, egy ajakbiggyesztéssel, egy jól célzott balhoroggal! Shakespeare is megirigyelte volna ezt a pergést! A végtelen szabadság szele hatotta át az előadást, amelyet szigorú szabályok irányítottak! Remek előadást láttunk! Nem csak a színészek izzadtak bele a végére, de a nézők figyelme is pezsgett a tempótól!

kep

 

kep

 

kep

 

Bata Éva és Szabó Csilla az

AS YOU LIKE IT – díjat kapja

a színház, a színész, az ember létezésének, küzdelmeinek okait, miértjeit, a sziszüphoszi állandó újrakezdést, a csakazértiseknek a működési mechanizmusát, és az ezeket mozgató legbelső okokat feltáró, erős színházi pillanatokban felmutató, legfeszesebb tempójú előadásáért, a meztelen igazság, a megszépített önkép, a hazugság leleplezésére törekvésért!

A palánták, akik közül néhányan talán virággá cseperednek majd: Kiss Nikolett, Szűcs Dominik, Dékány Donát, Csontos Tamás, Szőke Helga, Kovács Jucus, Krauter Dávid.

Készítők
Előadás Éve
Felvétel